Napi evangélium

Abban az időben Jézus ismét példabeszédekben szólt a főpapokhoz és a nép véneihez: A mennyek országa olyan, mint amikor egy király menyegzőt rendezett a fiának. Elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak, jöjjenek a menyegzőre. Ők azonban nem akartak jönni. Erre más szolgákat küldött: „Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, a lakomát elkészítettem. Ökreim és hizlalt állataim leöltem. Minden készen áll, jöjjetek a menyegzőre!” De azok mindezzel mit sem törődve szétszéledtek: az egyik a földjére ment, a másik az üzlete után nézett. A többiek pedig a szolgáknak estek: összeverték, sőt meg is ölték őket. A király nagy haragra lobbant. Elküldte seregeit, és felkoncoltatta a gyilkosokat, városukat pedig felégette. Azután így szólt a szolgákhoz: „A menyegző kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek hát ki az útkereszteződésekre, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre!” A szolgák kimentek az utakra és összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt. A lakodalmas ház megtelt vendégekkel. Amikor a király bejött, hogy megszemlélje a vendégeket, meglátott köztük egy embert, aki nem volt menyegzős ruhába öltözve. Megszólította: „Barátom, hogy jöhettél be ide, ha nincs menyegzős ruhád?” De az csak hallgatott. Erre a király megparancsolta a szolgáknak: „Kezét-lábát kötözzétek meg, és dobjátok ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!” Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak! Mt 22,1-14

Elmélkedés

Jézus mai példázata azt tanítja, hogy Isten mindenkit meghív a mennyei boldogságra, de ezt nem kényszeríti rá senkire. Egyesek nem fogadják el a meghívást, mások ugyan elfogadnák, de nem bizonyulnak méltónak rá. A kifogások meglehetősen ostobán hangzanak. A visszautasítás okaként olyan tevékenységek szerepelnek, amelyeket bármilyen más időpontban el lehetne végezni. A felhozott indokok ugyanakkor az udvariatlanságról is tanúskodnak. Az érintetteknek úgy kellett volna tekinteniük a király meghívására, hogy megtiszteltetés érte őket. A lakomára való hívás azt jelenti, hogy a meghívó bizonyos kapcsolatban van a meghívottakkal és szeretetét fejezi ki azzal, hogy egy asztalhoz kíván ülni velük. A meghívottak részéről szintén a szeretet kifejezése az elfogadás, illetve az ellenszenv kifejezése a visszautasítás. A király szolgáinak bántalmazása már kifejezetten a gyűlölet jele.

Hogy van ez Istennel való kapcsolatunkban? Nem az ember érdemén múlik a meghívás, hanem Isten jóságán. Az ember iránt való szeretettől vezetve mindannyiunknak meg szeretné adni az örök boldogságot. Szabad akaratunk miatt akár vissza is utasíthatjuk ezt a szeretetteljes hívást, vagy ha menyegzős ruhánkat beszennyező bűneinkhez jobban ragaszkodunk, mint a megismert isteni szeretethez, akkor könnyen elveszíthetjük az üdvösséget.

A szentgyónás lehetőséget ad, hogy új, tiszta ruhába öltöztessem lelkemet.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! Te azt kéred tőlem, hogy ne legyek türelmetlen, ne veszítsem el reményemet, ne tagadjam meg hitemet, amikor Isten a szenvedésekkel vagy bármi más „rosszal” próbára tesz! Azt kéred, hogy szeressem őt a jón és a rosszon keresztül is, mert minden mögött Isten rejtezik! Keresztáldozatod azt mutatja, hogy az Atya iránti szeretet engedelmességet, tehetetlenséget, szenvedést jelent, de ugyanakkor mégis állandó Istenre figyelést és Isten akaratának elfogadását is. Uram! Segíts, hogy egész életemet a szeretetnek szenteljem!

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Mindaz, aki meghallgatja szavaimat és szerintük cselekszik, ahhoz az okos emberhez hasonlít, aki a házát sziklára építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak, de az nem dőlt össze, mert sziklára épült. Aki viszont hallgatja szavaimat, de nem követi azokat, ahhoz az ostoba emberhez hasonlít, aki a házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, nekizúdult a háznak, az összedőlt, és nagy romhalmaz lett belőle. Ezzel Jézus befejezte beszédét. A nép elragadtatással hallgatta tanítását, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók. Mt 7,24-29

Elmélkedés

Magyarok apostola

A ma ünnepelt Szent István királyt az ő fiával, Imre herceggel és Gellért püspökkel együtt László király kezdeményezésére 1083-ban nyilvánították szentté, miután megszerezték ehhez a szükséges engedélyeket VII. Gergely pápától. Minden valószínűség szerint a szentté avatást megelőzően íródott az ő életéről az a mű, amelyet a történetírás Szent István nagyobb legendájaként ismer, s amelynek szerzője feltehetően egy királyi udvarhoz tartozó szerzetes volt. A nagy legenda hűen tükrözi, hogy halála után néhány évtizeddel hogyan gondoltak a magyarok első királyukra, aki a keresztény hit terjesztésével méltán kapta a „magyarok apostola” nevet. Az írás szerint Szent István király valóban az apostolok utóda volt, akinek az isteni gondviselés azt a küldetést adta, hogy a nyugati keresztényeket korábban sokszor támadó, kalandozó magyarokat a keresztény hit igazságának útjára elvezesse. Ő maga ugyan nem hirdette az igét, de gondoskodott róla, hogy hithirdető szerzetesek és papok jöjjenek az országba, s királyi tekintélyével segítette munkájukat. A legendaíró szerint a szent uralkodó kitűnt az irgalmasság gyakorlásával, a szegények segítésével, békeszeretetével, műveltségével, bölcsességével és igazságos döntéseivel. A nagy legendában teljesen elmosódnak azok a vonások, hogy István egy földi ország királya volt, s előtérbe kerül, hogy a mennyei haza felé vezette népét. A mű talán legjellegzetesebb megfogalmazása Szent Istvánról az, hogy „a földi koronát mennyei koronára cserélte.” E kijelentés nem azt jelenti, hogy lemondott volna a földi ország kormányzásáról vagy elhanyagolta volna azt, inkább azon szándéknak felelt meg, hogy István életszentségét igazolja, hiszen az írás a szentté avatásra készült.

A jámbor uralkodóról alkotott képet árnyaltabbá tette a Szent István kisebb legendájaként nevezett mű, amely néhány évvel az előző után egy másik szerzetes által íródott, s célja az lehetett, hogy a vallásos erények elismerése mellett bemutassa a földi ország uralkodójának azon kiváló emberi tulajdonságait, amelyek alkalmassá tették arra, hogy népét kormányozza. A kis legenda szerint Szent István nem csak a hit terjesztését tartotta szívügyének, hanem arról is gondoskodott, hogy a nép a keresztény hit szerint élhessen. Ennek érdekében törvényeket hozott, amelyek közül a legismertebb, hogy minden tíz falu építsen templomot, ahová az emberek vasárnaponként eljárnak szentmisére. A törvényeket pedig erős kézzel betartatta, s nem riadt vissza attól sem, hogy a pogányok lázadásait letörje. Amíg a nagyobb legendában István isteni küldetésű apostolként, jámbor és könyörületes emberként, valamint a magyar nép első szentjeként mutatkozott meg mintegy túlvilági fényben tündökölve, addig a kisebbik az országot bölcsen, megfontoltan, határozottan és igazságosan vezető, művelt királyt állítja az olvasó elé.

A két legenda felhasználásával Könyves Kálmán király felkérésére egy harmadik élettörténet is készült, amelynek szerzője Hartvik püspök. Ő egyesítette a két legendát és kiegészítette további történetekkel, amelyek közül a legjelentősebb annak leírása, hogy Szent István miként kért országa számára koronát a római pápától. Ezekből a részekből tudjuk, hogy István vallási erényeinek és hittérítő apostolkodásának híre hamar eljutott a pápai udvarba, Rómába, amelynek köszönhetően a pápa örömmel hozzájárult a magyar király további egyházszervező munkájához. A két korábbi legendát a későbbi századokban nem olvasták, azokat csak a XVIII. század végén találták meg szerzetesi kolostorok könyvtárában. A középkor folyamán a Hartvik-féle élettörténet vitte tovább Szent István király tiszteletét.

Magyar népünk Szent Istvánnak köszönheti, hogy a keresztény igazság útján elindult. Rajtunk múlik, hogy megmaradunk-e ennek az igazságnak az útján. Segítsen bennünket a krisztusi úton való előrehaladásunkban és a mennyei koronáért való fáradozásunkban Szent István király égi közbenjárása!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Istenem! Szenvedésed és kereszthalálod szemlélése annak megvallására ösztönöz, hogy te vagy az Úr, az Atya engedelmes Fia, te vagy a Megváltóm. Halálod nem volt értelmetlen, hanem meghozta minden ember számára az üdvösséget. Haláloddal tökéletes módon megvalósult az Atya üdvözítő szándéka. Taníts engem a kereszthordozásra!

A gazdag ifjú távozása után Jézus így szólt tanítványaihoz: „Bizony, mondom nektek: A gazdag nehezen jut be a mennyek országába. Újra mondom nektek: Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutnia Isten országába.” Ennek hallatára a tanítványok igen megdöbbentek, és azt kérdezték: „Hát akkor ki üdvözülhet?” Jézus rájuk tekintett, és így szólt: „Embereknek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.” Ekkor Péter megkérdezte: „Nézd, mi mindenünket elhagytuk, és követtünk téged. Mi lesz a jutalmunk?” Jézus így válaszolt: „Bizony, mondom nektek: ti, akik követtetek engem: a világ megújulásakor, amikor az Emberfia dicsőséges trónjára ül, együtt ültök majd vele tizenkét trónon, hogy ítélkezzetek Izrael tizenkét törzse felett. Sőt mindaz, aki elhagyja értem otthonát, testvéreit, nővéreit, atyját, anyját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap, és elnyeri majd az örök életet. Sokan lesznek az elsőkből utolsók, és az utolsókból elsők.” Mt 19,23-30

Elmélkedés

Miután a gazdag ifjú, aki Jézus követéséért nem volt képes vagyonáról lemondani, szomorúan távozott (lásd tegnapi evangélium), az Úr figyelmezteti tanítványait a gazdagság veszélyére. A vagyon és a pénz (és sok esetben nem a nagy vagyon, hanem egy kisebb is) válaszút elé állítja az embert. A történetben szereplő fiú, mivel fiatal volt, nem saját munkájával szerezhette nagy vagyonát, hanem bizonyára szüleitől kapta vagy örökölte azt. A családi vagyon vagy annak egy részének átadásával a szülei gondoskodtak arról, hogy a földi életben ne legyenek gondjai. Ez a jóléti helyzet később bilincsbe köti a fiút, aki észre sem veszi, hogy szabadságától fosztja meg a pénzben való bővelkedés, s ettől az erős béklyótól nem tud szabadulni még Jézus kedvéért sem. A vagyon, amit előnynek tartott, most valójában hátrányára válik, hiszen megakadályozza egy tökéletesebb élet megvalósításában.

Napjainkban is vannak olyan fiatalok, akiket szüleik hasonló helyzetbe hoznak. Sok szülő állandóan azt hajtogatja, hogy „a gyerekeimért dolgozok, és azt akarom, hogy mindenük meglegyen, ami nekem nem volt.” De miért nem gondolnak arra, hogy a vagyonban való bővelkedés elszakíthatja Istentől gyermeküket? Ha a szülők le is mondanak az örök életről, a gyermekeikkel ezt nincs joguk megtenni. Engedni kellene, hogy a fiatalok ne a pénztől függve, hanem szabadon választhassanak!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézus Krisztus! Hiszem, hogy te vagy az Isten Fia. Hozzád megyek, aki a kereszten életedet áldoztad minden emberért. Feltekintek szenvedő arcodra és a te áldozatodhoz szeretném kapcsolni életáldozatomat, hogy megértsem az istenfiúság titkát, és élő hittel tudjam megvallani, hogy te vagy az Isten Fia. Tégy engem tanúságtevővé, hogy hirdessem a világban: te vagy az Isten Fia, te vagy a Megváltó, egyedül benned van üdvösségünk!

Egy alkalommal Jézushoz járult egy gazdag ifjú, és megkérdezte: „Mester, mi jót kell tennem, hogy eljussak az örök életre?” Jézus így válaszolt neki: „Miért kérdezel engem a jóról? Csak egyedül Isten a jó. Ha pedig el akarsz jutni az életre, tartsd meg a parancsokat!” Az ifjú tovább kérdezte: „Melyeket?” Jézus felsorolta: „Ne ölj, ne paráználkodjál, ne lopj, hamisan ne tanúskodjál, atyádat és anyádat tiszteld, és szeresd felebarátodat úgy, mint önmagadat!” Az ifjú erre kijelentette: „Ezt mind megtartottam. Mit kell még tennem?” Jézus így felelt: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el mindenedet, és árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Azután jöjj, és kövess engem!” Ennek hallatára az ifjú szomorúan eltávozott, mert nagy vagyona volt. Mt 19,16-22

Elmélkedés

A gazdag ifjúhoz hasonlóan nekünk is Jézushoz érdemes fordulnunk a szívünk mélyéről feltörő kérdéssel: „Mester, mi jót kell tennem, hogy eljussak az örök életre?” Az ifjú jól tudta és nekünk is érdemes megfontolnunk és megértenünk azt az igazságot, hogy a jócselekedetek és életünk végső beteljesedése között szoros kapcsolat van. Az életünk folyamán végzett jócselekedetek érdemül szolgálnak számunkra, főként, ha testvéreinkben magának Jézusnak akarunk szolgálni, s mindent önzetlenül teszünk. Érdemes nekünk is Jézushoz fordulnunk, aki Szentlelke által megvilágosítja értelmünket és feltárja előttünk a jó és a rossz mélységeit, megadva a kegyelmi segítséget, hogy mindig a jót válasszuk az üdvösség felé törekedve.

Hiába a gazdag ifjú jó szándéka és hiába a törvények ismerete, mindez nem elegendő számára, hogy valóban a helyes utat válassza. Pedig meg volt rá a lehetősége. Indulhatott volna, de a szíve nem volt kész az útra, vagyona visszatartotta, s nem volt kész megszabadulni attól, lemondani arról, ami őt megakadályozta az Úr követésében.

Hiába adott számunkra a hit ismerete, hiába él bennünk helyes szándék a jó megtételére, mindez nem elegendő. Jézus azt szeretné, ha teljes szívünkkel hozzá ragaszkodnánk. Feltétlenül le kell mondanunk mindarról, ami fogva tartja szívünket. Krisztus követésére csak szabad szívvel lehet indulni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! Adj türelmet és szelídséget a szülőknek és a tanároknak, hogy gyermekeiket és tanítványaikat intő szóval figyelmeztessék a helyes útra! Segíts engem, hogy igazi barátsággal, testvéri szeretettel közeledjek minden emberhez! Kellő tapintattal és jószándékkal figyelmeztessem embertársaimat hibáikra. Segíts, hogy ne feledkezzek el imádkozni értük, megtérésükért! Adj nekem alázatot, amikor mások figyelmeztetnek engem és adj erőt, hogy megváltozzak! Szüntess meg minden békétlenséget és viszálykodást közösségünkben, hogy testvéri szeretetben éljünk egymással!

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon. Keresztséggel kell megkereszteltetnem. Mennyire várom, hogy ez beteljesedjék! Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek, nem azt, hanem szakadást. Ezentúl, ha öten lesznek egy házban, megoszlanak egymás között: három kettő ellen, és kettő három ellen. Szembekerül apa a fiával és fiú az apjával, anya a lányával és lány az anyjával, anyós a menyével és meny az anyósával.” Lk 12,49-53

Elmélkedés

A krisztusi tűz

Jézus a következő kijelentést teszi a mai evangéliumban: „Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek, nem azt, hanem szakadást.” E szavak könnyen félreérthetők, s talán egyesek azt vélik, hogy az Úr békétlenséget akar teremteni az emberek között a földön. Ha összevetjük a kijelentést a Máté szerinti változattal (vö. Mt 10,34), illetve ha megnézzük az evangélium eredeti nyelvét, akkor talán így kellene fordítani Jézus szavait: „Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy erőszakkal békét teremtsek a földön? Mondom nektek, nem azt, hanem meghasonlást.” Jézus tanítása döntésre, állásfoglalásra készteti az embereket, s emiatt az emberek egymás ellen fordulhatnak.

Ez a fajta szembefordulás jól látható a világban és a kezdetektől fogva jelen van az egyházi közösségben is. Amikor Lukács megírja két művét, a keresztény közösség már megtapasztalja az üldözéseket. A külső veszély mellett a közösség belső gondjai is megjelennek, egyesekben alábbhagy a kezdeti buzgóság, a lelkesedés. Jézus tanításának felidézése hármas célt szolgál: egyrészt buzdítás, hogy a közösség tagjai tartsanak ki a hitben, másrészt megerősítés, hiszen az Úr előre beszélt arról, amit a közösség tagjai átélnek, harmadrészt pedig ígéret, hogy aki kitart a hitben, az üdvözülni fog.

Az Egyház története folyamán mindvégig megfigyelhető, hogy Jézus tanítása elkerülhetetlen módon szembeállítja egymással a jót és a rosszat, az igazságot és a hazugságot, az igazságosságot és az igazságtalanságot, a békét és az erőszakot, a Jézusban hívőket és a vele szembefordulókat. Jézus kijelentései akkor válnak drámaivá, amikor ezeket az értékeket, illetve hiányokat az egyik oldalon is és a másikon is emberek képviselik, hívők és nem hívők. A szavak összeütközése után következnek a cselekedetek.

A krisztusi tűz megtisztulást, megújulást hozhat az emberek számára. Erre a tűzre napjainkban nagy szüksége van a világnak és az Egyháznak. Igen, egyházi közösségünk is megújulásra szorul. A megújulást magamon érdemes kezdeni. Ha engem már megtisztított Krisztus tüze, akkor annak életet újító hatása tovább árad a közösség és annak tagjai felé.

A hitet, hitemet nem élhetem meg a világtól és az emberektől elszigetelten. Ennek nagyon egyszerűen az az oka, hogy a valódi hit cselekvésre ösztönöz, az embertársak felé gyakorolt jócselekedetekre. A másik oka pedig az, hogy a hit közösséget teremt. Közösséget Istennel és közösséget a felebaráttal. Az Egyház, mint közösség, azokat az embereket fogja össze, akiknek közös kincse a hit.

A hit életre váltása (tettekre váltása) nem azt jelenti, hogy cselekedeteink által akarjuk mindenáron kiharcolni magunknak az üdvösséget, hanem hogy Isten kegyelme a hit által gyümölcsöt hoz életünkben. Ezen a ponton érdemes tisztáznunk azt, hogy az Egyházhoz, mint Krisztus testéhez való tartozásunk nélkül nem hozhat gyümölcsöt hitünk, nem erősödhetünk a hitben, nem adhatjuk tovább meggyőződéssel a hitet és nem tehetünk hitelesen tanúságot hitünkről. Ha mindezeket mégis meg szeretnénk valósítani, hiszen nem is lehet más a célunk, mint ezek megvalósítása, akkor őriznünk kell a teljes közösséget az Egyházzal. Hitünknek tehát van egyéni és közösségi vonatkozása is, s ez utóbbi messze többet jelent, mint a hit együttes megvallását a közösségi istentisztelet, a szentmise alkalmával. Gyulladjon fel szívünkben az Egyház iránti szeretet tüze!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézusunk! Gyújtsd fel bennünk és minden ember szívében a szeretet tüzét! Szereteted tüze és fénye oszlassa el az aggodalmaskodás, a hitetlenség, a kételkedés, a békétlenség és a bűn sötétségét! Segíts, hogy megőrizzük és továbbadjuk másoknak is ezt a fényt! Segíts, hogy tovább sugározzuk a hit világosságát, a remény ki nem alvó lángját és a szeretet tüzét! Az általad megígért és elküldött Szentlélek tüze pünkösdkor átalakította és bátorsággal töltötte el az apostolokat. Alakíts át engem is! Tégy csodát velem is! Tégy engem is tüzes lelkűvé, hogy örömhíredet bátran hirdessem!

Azokban a napokban Mária útra kelt, és a hegyek közé, Júda egyik városába sietett. Belépett Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, szíve alatt megmozdult a magzat, és a Szentlélek betöltötte Erzsébetet. Hangos szóval így kiáltott: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse? De hogyan lehet az, hogy Uramnak anyja látogat el hozzám? Mert íme, amikor fülembe csendült köszöntésed szava, örvendezve felujjongott méhemben a magzat! Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!” Mária megszólalt: „Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben! Mert tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát, lám, ezentúl boldognak hirdet engem minden nemzedék. Nagy dolgokat művelt velem a Hatalmas, szentséges az ő neve! Irgalma nemzedékről nemzedékre száll, mindazokra, akik félik őt. Nagyszerű dolgot tett karja ereje, széjjelszórta mind a gőgös szívűeket. Lesöpörte trónjukról a hatalmasokat, és felmagasztalta az alázatosakat. Az éhezőket elhalmozta minden jóval, de a gazdagokat elküldte üres kézzel. Felkarolta gyermekét, Izraelt, megemlékezve irgalmasságáról, amint atyáinknak megígérte: Ábrahámnak és utódainak mindörökre!” Mária ott maradt még körülbelül három hónapig, azután visszatért az otthonába. Lk 1,39-56

Elmélkedés

Felvétetett a mennyei dicsőségbe

Ma, Nagyboldogasszony napján Jézus édesanyjának, Máriának a mennybevételét ünnepeljük. Nem mennybemenetelről beszélünk itt, mint Jézus esetében, hiszen Mária nem a maga erejéből távozott a földi életből a mennybe, hanem a mindenható Isten vette fel őt a mennyországba. Ezt a fogalmi megkülönböztetést használja XII. Piusz pápa az 1950. november 1-jén írt, A legbőkezűbb Isten (Munificentissimus Deus) kezdetű apostoli rendelkezésében, amelyben a következőképpen szól a hittétel: „A szeplőtelen, mindenkor szűz Istenanya Mária, földi életpályája befejezése után testével, lelkével felvétetett a mennyei dicsőségbe.” Mária tehát a Mindenható Istennek köszönheti megdicsőülését. A hittétel másik érdekessége, hogy nem kívánja eldönteni azt az évszázadok óta nyitott kérdést, hogy vajon Mária meghalt-e vagy halál nélkül, más módon jutott fel a mennybe, ezért inkább „a földi életpályája befejezése után” kifejezést használja. Nem tudhatjuk ugyanis biztosan, hogy miként fejeződött be Jézus édesanyjának földi élete, hiszen erről az evangéliumok nem számolnak be. Azt azonban biztosan állíthatjuk, hogy élete a mennyországban teljesedett be.

XII. Piusz pápa abban a reményben hirdette ki Mária mennybevételének hitigazságát, hogy Mária élete és megdicsőülése erőt ad az embereknek életútjukon, megismerik az emberi élet igazi értékét s azt az isteni szándékot, amely az ember testét és lelkét egyaránt meg akarja dicsőíteni. A feltámadás ugyanis nem csupán a lelkünkre vonatkozik, hanem a testünkre is. Miként Jézusnak feltámadt a teste, s ahogyan Mária testestül-lelkestül a mennybe jutott, ugyanúgy a mi testünk is fel fog támadni az örök életre.

Mivel a Szentírásban nem találunk olyan részt, amelyben Mária életének végéről lenne szó, ezért a szentmise evangéliuma nem is szólhat erről. Az ünnepi evangéliumban Mária Erzsébetnél tett látogatásáról hallottunk. Két leendő édesanya találkozik. Erzsébet magasztos szavakkal köszönti Máriát, s köszöntéséből megtudjuk, hogy felismeri az őt meglátogató személyben a Megváltó édesanyját. Ezt követően Mária mond magasztaló imát, amelynek első részében egészen személyes hangon köszöni meg, hogy gyermeke születik, majd pedig mintegy az egész emberiség nevében mond hálát Isten üdvözítő tetteiért, amelyek közül a legfontosabb egyértelműen Isten Fiának, Jézusnak a világrajövetele.

Mária imájában érdemes odafigyelnünk az isteni irgalmasságra, amely kétszer is szerepel. „Irgalma nemzedékről nemzedékre száll, mindazokra, akik félik őt” – mondja Mária, majd pedig: „Felkarolta gyermekét, Izraelt, megemlékezve irgalmasságáról.” Máriának nincs szüksége az isteni irgalomra, mint megbocsátásra, hiszen ő Isten kegyelmének köszönhetően mentes volt a bűnöktől, nekünk azonban igenis szükségünk van az Isten megbocsátó irgalmára. Mária imája tehát azt a vigasztalást nyújtja nekünk, akik néha vagy talán sokszor is a bűn útjára tévedünk, hogy mindig számíthatunk Isten irgalmára. Irgalmasság nélkül, Isten megbocsátása nélkül aligha nyerhetnénk el az üdvösséget.

Isten nem a hatalmasokat vagy a gazdagokat veszi pártfogásába, hanem az alázatosakat és a szegényeket. Jézus nem ígért senkinek, sem édesanyjának, sem tanítványainak, de nekünk sem kényelmes életet. De azt megígérte, hogy a mennybe juthatunk, ha alázatosan tudjuk kérni Isten irgalmát és a nehézségek ellenére is kitartunk mellette. Mutasson nekünk utat és segítsen minket a mennybe felvett Szűzanya, hogy élethivatásunkat teljesítve mi is a mennyország dicsőségébe jussunk!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Azzal a szándékkal tekintünk édesanyádra, Szűz Máriára, hogy életében szemügyre vegyük mindazokat a lelki értékeket és kincseket, amelyek alkalmassá tették őt arra, hogy sikeresen megérkezzen abba a mennyei dicsőségbe, amelyet Isten minden ember számára készít s amely nekünk is a legfőbb célunk. Mária egész életét Isten szolgálatába állította és azt tette, amit saját hivatásaként megismert. Add, hogy mi is keressük, megtaláljuk, és mindig teljesítsük Istentől kapott földi hivatásunkat! Ugyanakkor mindannyian arra kaptunk meghívást tőled, hogy eljussunk a mennybe, az örök életre. Segítsen minket a mennyország felé édesanyádnak és a mi égi édesanyánknak pártfogása!

A tanítványok egyszer ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Mit gondolsz, ki a legnagyobb a mennyek országában?” Erre Jézus odahívott egy gyermeket, közéjük állította, és így szólt: „Bizony, mondom nektek: ha meg nem változtok, és nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát olyan kicsinnyé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában. Aki pedig befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, az engem fogad be. Vigyázzatok, meg ne vessetek egyet sem e kicsinyek közül! Mondom nektek: Angyalaik az égben szüntelenül látják mennyei Atyám arcát. Mit gondoltok? Ha valakinek száz juha van, s egy elkóborol közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyoldalon, és nem megy-e, hogy megkeresse az eltévedtet? Ha aztán szerencsésen megtalálja, bizony, mondom nektek: Jobban örül annak, mint az el nem tévedt kilencvenkilencnek. Éppen így mennyei Atyátok sem akarja, hogy csak egy is elvesszen e kicsinyek közül.” Mt 18,1-5. 10. 12-14

Elmélkedés

A gyerekek egyik legkedvesebb bibliai elbeszélése a kis Sámuel története. Megható, amikor hallotta az Úr hívó szavát, de még nem ismerte fel, hogy ki szólítja. Gyermekként egy felnőttől kért tanácsot, hogy mit tegyen, ha ismét hívja őt az ismeretlen hang. Isten még egy gyermeket is megszólíthat, neki is szerepet adhat az üdvtörténetben. Szeretettel fordul a gyermekekhez, akiket a felnőttek sokszor lenéznek, lekezelnek. Gyermekek iránti szeretete akkor érte el tetőpontját, amikor gyermekként született e világra. Ő felnőttként is a gyermekek barátja maradt, figyelemmel, szeretettel fordult feléjük.

Sőt, a gyermekek engedelmességét és alázatosságát példaként állítja tanítványai elé, akik arról kérdezik őt, hogy ki a legnagyobb a mennyek országában. A gyermeki lelkület azért lehet példa, mert a mennybe jutás esetében nem uralkodási vágyból eredő nagyságról van szó, hanem a lelki nagyságról.

Ezt követően Jézus az elveszett bárányról és az azt kereső és hazavivő pásztorról szóló hasonlattal rávilágít arra, hogy a mennybe jutás nem csupán az ember vágya, hanem a mennyei Atyáé is. Isten minden ember üdvösségét szeretné. Utánunk jön, ha bűneink miatt eltávolodunk tőle, és megkeres minket.

Mennyire tudtam megőrizni az istengyermekség lelkületét, amelyben részesültem keresztelésemkor? Mennyire vágyom arra, hogy mindig mennyei Atyám közelében legyek?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te azt kéred tőlünk, hogy a szeretet gyakorlásában ne álljunk meg jóakaratú felebarátainknál, hanem még az ellenfeleinket, a rosszakaróinkat is szeressük, mindazokat, akik ellenségesen viselkednek velünk vagy bántalmaznak minket. Ez annak a jele, hogy az emberi könyörtelenség helyett az Atyától tanult irgalmasság győzhessen bennünk. Egyedül a szeretetből fakadó megbocsátás következetes gyakorlása képes legyőzni a rosszindulatot. Taníts minket, Urunk, az őszinte, szívből jövő megbocsátásra!

Galileai útjuk során Jézus ezt mondta tanítványainak: „Az Emberfiát az emberek kezébe fogják adni. Megölik őt, de harmadnapra feltámad.” Erre a tanítványok igen elszomorodtak. Amikor Kafarnaumba érkeztek, az adószedők Péterhez fordultak, és megkérdezték: „A ti Mesteretek nem fizet templomadót?” – „De igen” – felelte. Amikor belépett a házba, Jézus megelőzte őt kérdésével: „Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kitől szednek vámot vagy adót, fiaiktól vagy az idegenektől?” „Az idegenektől” – felelte Péter. Erre Jézus így szólt: „A fiak tehát mentesek. De hogy meg ne botránkoztassuk őket, menj ki a tóra, vess horgot, és az első halat, amelyik ráakad, húzd ki! Nyisd ki a száját: találsz benne egy pénzdarabot. Vedd ki és add oda nekik értem és érted!” Mt 17,22-27

Elmélkedés

Amikor Jézus első alkalommal jövendölte meg tanítványainak a rá váró szenvedést (vö. Mt 16,21-23), kijelentése Péter apostol tiltakozását váltotta ki, aki ezt mondta: „Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” (Mt 16,22).

Szenvedésének és halálának második megjövendölésekor, amit a mai evangéliumban olvasunk, ezt mondja Jézus: „Az Emberfiát az emberek kezébe fogják adni. Megölik őt, de harmadnapra feltámad” (Mt 17,22). Szavai hallatára elszomorodtak tanítványai, mert nem értik, hogy akkor miként fog megvalósulni Krisztus uralma.

Valamivel később Jézus harmadszor is beszél nekik a reá váró sorsról, haláláról és feltámadásáról (vö. Mt 20,17-19), de sors helyett helyesebb volna inkább az Atya tervének, üdvözítő szándékának megvalósulásáról beszélnünk. Ekkor ismét az apostolok értetlenségével találkozunk, akik arról kezdenek el maguk között vitatkozni, hogy ki ülhessen majd Jézus dicsőséges trónja mellett, amikor uralma megvalósul. Mindhárom alkalommal azt látjuk, hogy az apostolok értetlenül fogadják mindazt, amiről Mesterük beszél. Nem értik meg, hogy miként egyeztethető össze a szenvedés és a halál Jézus messiási dicsőségével, ekkor ugyanis még nem tudják, hogy mit jelent a feltámadás.

Jézus feltámadásban megmutatkozó dicsősége hitünk lényeges eleme. Ha hiszünk Jézus szenvedésének értelmében és hiszünk megváltó halálában, akkor higgyünk üdvösségszerző feltámadásában is!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk, Jézus Krisztus! A te feltámasztásod a halálból a mennyei Atya cselekedete. Ő ajándékozott neked új életet. Még a halál, önként és engedelmességből vállalt kereszthalálod sem szakíthatott el téged Atyádtól. A kereszten átélted a tőle való elszakítottságot, feltámadásod pillanatában pedig átélted, hogy újra együtt vagy az Atyával. Hisszük, hogy az Atyának hatalma van ahhoz, hogy minket is feltámasszon majd a halálból, mert azt szeretné, hogy örökké vele éljünk. Tégy minket a feltámadás tanújává és hirdetőjévé!

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen. Hasonlítsatok az olyan emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál. Bizony mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, körüljár és felszolgál nekik. És ha a második vagy a harmadik őrváltáskor érkezve is így találja őket, boldogok azok a szolgák. Gondoljátok meg: ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni házába. Éberen várjátok tehát az Emberfiát, mert eljön abban az órában, amikor nem is gondoljátok.” Lk 12,35-40

Elmélkedés

Legyetek éberek!

Jézus példabeszédet mond a virrasztó szolgákról, akik arra várnak, hogy uruk megérkezzen. „Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen” – olvassuk szavait a mai evangéliumban. Az első kép, a felövezett csípővel való várakozás az Egyiptomból való szabadulás eseményét idézi fel, amikor a kivonulás előtti éjszaka felövezve, útra készen kellett várakozniuk a zsidóknak. Nem kényelmesen asztalhoz ülve, hanem indulásra készen fogyasztották el a húsvéti bárányt és ételeket. A másik kép, az égő gyertya szintén a készenlétre utal. A hazatérő urat nem sötétbe borult ház fogadja, amelyben már mindenki alszik, hanem ébren várják jövetelét a szolgák. Az aludni szándékozó ember még jóval az elalvás előtt eloltja lámpáját. Aki viszont ébren akar maradni, ébred akarja várni a hazatérő urat, az égve hagyja lámpáját, gyertyáját. A szolgáknak szüntelenül készen kell állniuk, mert nem tudják előre, mikor fog megérkezni az úr, aki a hűségesen várakozókat megjutalmazza. Az áldozat a szolgák részéről valóban nagy, de a jutalom is nagy mértékű, olyan amire nem is számítanak. A példázat arra emlékeztet minket, hogy az Emberfia végső eljövetele váratlanul és meglepetésszerűen fog bekövetkezni. A példázatban említett szerepcsere, azaz hogy az úr szolgálja ki az ő szolgáit a földi viszonyok között elképzelhetetlen, de nem is erre vonatkozik, hanem az Emberfiára, Jézus Krisztusra, aki földi élete során sokféle módon példát adott arra, hogy nem uralkodni, hanem szolgálni akar.

Jézus jelképes beszéde jól szemlélteti, hogy a lelki éberségről, várakozásról és készületről van szó. A hit, a remény és a szeretet a mi lelkünk égő mécsei, amelynek lángját őriznünk kell.

Az állandó várakozás állapotában élünk. Nem láthatjuk még színről színre Istent, hanem várjuk a vele való találkozást. Oktalanság volna részünkről, ha azt gondolnánk, hogy nem kell vele találkoznunk, és nem kell számot adnunk neki életünkről. Érdemes készülnünk a találkozásra, mert a számadás nem marad el. Ha jócselekedeteinkkel segítünk embertársainknak és megdicsőítjük Istent, akkor jutalomra, örök üdvösségre számíthatunk. Talán jobban megértjük az éber várakozás fontosságát, ha felidézzük Jézus szenvedésének kezdetét, azt az órát, amikor nagycsütörtök este kimegy apostolaival az Olajfák hegyére, hogy közösen virrasszanak és imádkozzanak. Miközben Jézus imádkozik és vérrel verítékezésével elkezdődik szenvedése, az apostolok elalszanak. Nem tudnak Jézussal együtt virrasztani. Az Úr többször is odamegy hozzájuk, felébreszti őket, s kéri, hogy virrasszanak vele, de ők újra és újra elalszanak. Jézus viszont nem hunyja álomra szemét, hanem imádkozik, egészen addig, amíg meg nem érkeznek a katonák, akiket elfogására küldtek. Jézus virrasztását érdemes összehasonlítanunk a mi készenlétünkkel. Vajon tudunk-e vele együtt imádkozni? Vagy inkább elalszunk az apostolokkal? Jézus számára ebben az órában a virrasztás az Atyára való odafigyelést jelentette és a neki való engedelmességet. „Ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tiéd” (Lk 22,42) – mondja Jézus a mennyei Atyának. Ebből könnyen levonhatjuk a tanulságot: a lelki éberség és készület a mi számunkra is az Istenre való figyelést jelenti. Az ő akaratát akarom megismerni, és annak akarok engedelmeskedni.

Jézus egy örömteli eseményt, egy menyegzőt, egy lakodalmat említ a mai evangéliumban. Várakozásunkat jellemezze az öröm! Az öröm, amely tudja, hogy kire vár, s amely mindig bízik abban, hogy hamarosan elérkezik a találkozás pillanata.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Nagylelkűségedet csodáljuk az Oltáriszentségben, amelyben titokzatos módon jelen vagy és magadat adod nekünk. Mély hálát érzünk irántad, hiszen te egészen egyszerű módon, megtört kenyérben adod magadat nekünk. Egyszerű módon adsz lehetőséget arra, hogy veled egyesüljünk. Irántad való szeretetünk jeleként veszünk téged magunkhoz. Hisszük, hogy valóságosan és maradandó módon jelen vagy az Oltáriszentségben. Hisszük, hogy a szentáldozás átváltoztató találkozás: a te szent testeddé átváltozott kenyér átváltoztat, átalakít minket. Azért járulunk szentáldozáshoz, hogy magunk is Krisztus testévé váljunk. Változtass, alakíts át minket, hogy áldozattá váljunk és neked ajánljuk életünket!

Jézus így tanított az utolsó vacsorán: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben! Ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök ezzel teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket! Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint annak, aki életét adja barátaiért. Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek. Nem mondalak titeket többé szolgának, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert mindazt, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket; és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt. Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást!” Jn 15,9-17

Elmélkedés

Az emberi kapcsolatok egyik legszebb formája a barátság. Talán az önzetlenség és a személyes érdekek háttérbe szorítása miatt értékes számunkra az igazi barát. A barátságban megmutatkozik továbbá a bizalom és a hűség, amelyek hosszú távra megalapozzák két személy ilyen kapcsolatát. Mindezek olyan pozitív tulajdonságok, amelyek nem csupán két ember, két barát kapcsolatára jellemzőek, hanem Isten és az ember kapcsolatára is. Jézus ezért nevezi barátainak a tanítványait, s mindazokat, akik a szeretet parancsa szerint élnek. Szavai nekünk is szólnak: „Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek.” E kijelentést valójában felszólításként is értelmezhetjük: Legyünk Jézus barátai! Tegyük meg, amit kér tőlünk! Éljünk parancsa, a szeretet törvénye szerint!

Nagyon figyelemreméltó, hogy az Úr nem csak apostolaira, tanítványaira és követőire tekint barátként, hanem a bűnösökre is. Többször hangsúlyozta, hogy küldetése hozzájuk is szól, nekik is hirdeti az örömhírt, a bűnök bocsánatát. Tehát minden embert barátjának tekint, jókat és rosszakat egyaránt. Saját küldetéséről ezt mondja: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint annak, aki életét adja barátaiért.” Ő mindenkinek a Megváltója, mindenkiért meghalt a kereszten, halálakor igazolódott be szavainak igazsága és jelentősége.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! A dicsőség fényében állsz előttünk, s feltárod isteni dicsőségedet. Nem kellett neked a világ mulandó dicsősége és határozottan visszautasítottad a sátán által kínált hamis dicsőséget. A reád váró dicsőség látványa megerősít bennünket a hitben, erőt ad a mindennapi kereszthordozáshoz és reményt ad számunkra, hogy feltámadunk az örök életre. Ne engedd, hogy belefeledkezzünk evilági teendőinkbe és mulandó dolgok után vágyakozzunk! Segíts minket, hogy észrevegyük az örök értékeket és mindig szemünk előtt tartsuk végső célunkat, az üdvösséget!

Egy alkalommal Jézus így szólt tanítványaihoz: Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen! Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; és aki énérettem elveszíti életét, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe saját lelkéért? Az Emberfia pedig el fog jönni Atyjának dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek tettei szerint. Bizony, mondom nektek: Az itt állók közül néhányan nem halnak meg, amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön országában. Mt 16,24-28

Elmélkedés

Miután Jézus előre megjövendölte szenvedését és halálát, Máté evangélista összegyűjti azokat a mondásokat, amelyekben a mi Urunk arra tanít, hogy tanítványainak is ugyanaz a sorsa, mint az övé. Mondanivalóját a következő kijelentés nagyon találóan foglalja össze: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen!” A tanítványi élet három mozzanata fogalmazódik meg ebben a mondatban.

Elsőként az, hogy ha valaki Krisztus tanítványa akar lenni, az bizonyos szakítást jelent korábbi életével, életmódjával. Megtagadni önmagunkat azt jelenti, hogy háttérbe szorítjuk saját elképzeléseinket, hogy egyre jobban tudjunk azonosulni Isten akaratával. Megtagadni önmagunkat azt jelenti, hogy bűnös vágyainknak határt szabunk és minden erőnkkel törekszünk az életszentségre. Megtagadni magunkat azt jelenti, hogy Krisztus növekszik bennünk.

A második elem a kereszthordozás. Jézus nem titkolja, hogy követése nem könnyű, de vállalni kell a nehézségeket, a szenvedéseket, s ő segíteni fog nekünk a kereszthordozásban.

Harmadszor pedig a követés parancsa hangzik el. Így is mondhatnánk: Élj krisztusi módon! Keresd mindig Isten akaratát és engedelmeskedj az Atyának! Szolgáld Istent és segítsd embertársaidat! Sugározd szüntelenül a szeretetet!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Minden alkalommal, amikor a szentmisében felidézzük az utolsó vacsora eseményét és minden alkalommal, valahányszor a te keresztedre emeljük tekintetünket, a te szüntelenül megújuló és megnyilvánuló isteni szeretetedre gondolunk. Ez segítsen minket a szeretetben való állandó megújulásban! A te szereteted jele az a kenyér, amelyben önmagadat adod nekünk. A te jelenléted teszi különlegessé e kenyerünket, amely szándékod és rendelésed szerint mindennapi lelki táplálékunk. Segíts minket, hogy szeretetedet továbbsugározzuk környezetünkre és a te minden ember felé megnyilvánuló szereteted igaz tanúi legyünk!

Abban az időben: Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: Kinek tartják az emberek az Emberfiát? Ezt válaszolták: Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának. Ő tovább kérdezte őket: Hát ti, kinek tartotok engem? Simon Péter válaszolt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Erre Jézus azt mondta neki: Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is. Akkor lelkére kötötte a tanítványoknak, el ne mondják senkinek, hogy ő a Messiás. Ettől kezdve Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól; megölik, de a harmadik napon feltámad a halálból. Erre Péter félrevonta őt, és óva intette: Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled! Mire ő Péterhez fordult: Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem az Isten ügyére van gondod, hanem az emberekére! Mt 16,13-23

Elmélkedés

Jézus megjövendöli szenvedését és saját haláláról beszél tanítványainak, ami Jeruzsálemben vár rá. Ez az első alkalom amikor erről beszél nekik, majd a későbbiekben még kétszer kerül elő a téma. A Mesterre váró szenvedések hallatán Péter apostol, aki ezt megelőzően vallotta meg hitét Jézus iránt, most így fejezi ki nemtetszését: „Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” Ne csodálkozzunk szavain, még akkor sem, ha azok emberi gondolkodásáról tanúskodnak, illetve arról, hogy nem ismeri, nem érti, nem fogadja el Isten szándékát. Az Úr szenvedésének és halálának ténye, valamint az emberi szenvedések látványa napjainkban is, mint minden korban megosztja az embereket. Egyesek kitartanak Jézus mellett hűségben, továbbra is hitvalló és tanúságtevő módon élnek, míg mások elfordulnak tőle, mert talán nem kívánják elfogadni életükben a szenvedést. A betegség, a szenvedés valóban próbatételt jelent az ember számára, a hit, az Isten iránti bizalom próbatételét.

Nem könnyű elfogadni Isten szándékait akkor, amikor az értelmetlennek tűnik számunkra. Márpedig a szenvedést sokan tartják értelmetlennek. Krisztus szenvedése azt mutatja, hogy mégis lehet értékes. Az ő szenvedése és halála a megváltást hozta meg számunkra. Ehhez hasonlóan a szenvedések türelmes hordozása és azok felajánlása érdemszerző lehet számunkra. Ha Krisztussal szenvedünk, dicsőségének is részesei leszünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te azt ajánlod tanítványaidnak és minden követődnek, hogy az Istenben való gazdagodásra törekedjenek. Ugyanezt tanítod nekünk is. Elismerjük, hogy hiába van rengeteg pénzünk, valójában végtelenül szegények vagyunk, ha a lelki értékeket semminek tekintjük. Hiába gondoljuk magunkat gazdagnak, ha közben nincs szükségünk rád. Hiába gyűjtögetjük és nézegetjük földi kincseinket és javainkat, mert a gazdagság elvakít minket, és nem látjuk meg a szükséget szenvedő embereket. Segíts minket, Urunk, hogy ne az anyagi javakban, hanem az isteni gondviselésben bízzunk! Segíts minket a lelki kincsek gyűjtésében, a jócselekedetek gyakorlásában!

Abban az időben: Jézus kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Míg imádkozott, arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott. S íme, két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie. Pétert és társait elnyomta az álom. Amikor fölébredtek, látták dicsőségét és a mellette álló két férfit. Azok már épp menni készültek. Péter akkor így szólt Jézushoz: „Mester, jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Nem tudta ugyanis, hogy mit mondjon. Közben felhő támadt, és beborította őket. A felhőben félelem szállta meg őket. A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok”. Miközben a szózat hangzott, Jézus ismét egyedül volt. Ők pedig hallgattak, és senkinek sem árultak el semmit abból, amit láttak. Lk 9,28b-36

Elmélkedés

Urunk színeváltozásának eseményét olvassuk az evangéliumban. Nem lehet Jézus minden tanítványa tanúja ennek a különleges eseménynek, de még az apostolok sem mindannyian. Csupán a három kiválasztott apostol, Péter, Jakab és János megy fel Jézussal a hegyre. A színeváltozást jelképes szavakkal írja le az evangélista: Jézus „arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény.” Azt jelzik a kifejezések, hogy Jézus feltárja előttük istenségének titkát, megmutatja számukra legalább egy kis időre isteni dicsőségét. Az isteni dicsőségben ragyogó Krisztussal az ő feltámadása után fognak majd találkozni újra a kiválasztottak, de addig hallgatniuk kell látomásszerű élményükről.

A leírás több eleme is azt jelzi, hogy isteni kinyilatkoztatásról van szó. A színeváltozás egy hegyen történt. A hegy mindig Isten jelenlétének a helye, ahol megmutatja, feltárja magát az embereknek, gondoljunk csak arra, hogy a szövetségkötéskor Isten a Sínai-hegyen adta törvényeit Mózesnek, illetve a választott népnek. A felhő szintén Isten jelenlétét jelzi, hiszen a bibliai hagyományban többször is előfordul, hogy Isten felhőből szól az ő szolgáinak, amely felhő elrejti őt. A színeváltozáskor elhangzó mennyei hang megismétli, ami Jézus megkeresztelkedésekor is elhangzik: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok.”

Az esemény üzenetét így foglalhatjuk össze: Ha Jézusra hallgatva készek vagyunk felvenni és hordozni életünk keresztjét, akkor dicsőségében is részesedni fogunk a feltámadás által.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, irgalmas Atyánk! Hisszük, hogy a szeretet erősebb a bűnnél. A tőled tanult szeretet vezet bennünket a törekvésben, hogy békében éljünk veled, a mi Atyánkkal és embertársainkkal. Irgalmas jóságod és megbocsátó szereteted legyen példa számunkra, hogy mindig készek legyünk szeretetből, tiszta szívvel megbocsátani. Taníts minket igazi nagylelkűségre!

Amikor (a kenyérszaporítás után) mindnyájan ettek és jóllaktak, Jézus mindjárt megparancsolta tanítványainak, hogy szálljanak csónakba, menjenek át előtte a túlsó partra, miközben ő elbocsátja a tömeget. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, és ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Amikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!” Akkor átkeltek a tavon, és Genezáret földjénél értek partot. Annak a helynek a lakói felismerték Jézust, hírét vitték az egész környéken. Eléje hoztak minden beteget, és kérték, hogy legalább ruhája szegélyét érinthessék. És akik csak hozzáértek, mind meggyógyultak. Mt 14,22-36

Elmélkedés

A mai evangéliumi történet egy csodát ír le. Mialatt Jézus egyedül imádkozik, az apostolok elindulnak, hogy átkeljenek a tó túlsó partjára. Az erős hullámzással küzdve egyszer csak észreveszik, hogy Mesterük a vízen járva közeledik feléjük. A vihar lecsendesítésének történetéből (vö. Mk 4,35-41) tudjuk, hogy a víz sokszor azokat a gonosz erőket jelképezi, amelyek az ember életére törnek. Jézus nem engedi, hogy az emberen eluralkodjék a félelem vagy legyőzze a halál. Azért tudja életünket megmenteni, mert uralkodni tud a természet erőin és a gonosz lelkek felett. Ezt jelképezi az, hogy a víz tetején képes járni.

Figyeljünk az emberi viselkedés változásaira a történetben! Nagy az ellentét a Jézust megpillantó tanítványok félelme és aközött, hogy kiszállva a csónakból az Úr előtt leborulva hitvallást tesznek. Péter magatartásában szintén észrevehető a fordulat, de ellentétes irányban. Kezdetben rendkívüli bátorsága és lobbanékony szeretete jeleként képes a vízen járni, de később süllyedni kezd, mert a kicsinyhitűség felülkerekedik rajta.

A hit és a kételkedés, a remény és a reményvesztettség, a szeretet erőssége és gyengesége állandóan váltakozik bennünk. Biztonságot jelent számunkra, ha az Egyház közösségéhez tartozunk. Amikor az Egyház hajójából kilépünk az ismeretlen és bizonytalan világba, rögtön sebezhetőkké válunk. Törekszem-e a biztonságra? Erősödik-e hitem?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! A te nevedben gyűlünk össze vasárnaponként a templomban, hogy szavadat hallgassuk és részesedjünk áldozatodban. Mindkettő kincs és forrás számunkra. Együtt keressük az Isten országát és közösen építjük azt. Örömhíred alakítson minket élő közösséggé, amely hirdeti tanításodat. Örömhíred minden emberhez szól, ezért nem csupán annak befogadására törekszünk, hanem annak továbbadására is. Adj nekünk buzgóságot, hogy országod lelkes munkásai legyünk! Az üdvösséget Isten kegyelméből és irgalmából nyerjük el, de tudjuk, hogy nekünk is tennünk kell érte. Nevelj minket az engedelmességre és a szeretet gyakorlására!

Amikor Heródes Antipász, a negyedes fejedelem meghallotta a Jézusról szóló híreket, azt mondta szolgáinak: „Ez Keresztelő János: ő támadt fel a halálból, azért van ilyen csodatevő ereje.” Heródes ugyanis annak idején elfogatta Jánost, bilincsbe verette és börtönbe vetette Heródiás miatt, aki fivérének, Fülöpnek a felesége volt. János ugyanis figyelmeztette: „Nem szabad őt feleségül venned!” Heródes emiatt ki akarta végeztetni Jánost, de félt a néptől, mert prófétának tartották őt. Amikor Heródesnek születésnapja volt, Heródiás leánya a vendégek előtt táncolt. Ez nagyon megtetszett Heródesnek, ezért esküvel ígérte, hogy bármit is kér, megadja neki. A leány, mivel anyja már előre kioktatta, így szólt: „Add nekem egy tálon Keresztelő János fejét!” Erre a király elszomorodott, de esküje és a jelenlevő vendégek miatt megparancsolta, hogy adják oda neki (Keresztelő János fejét). Erre elküldvén lefejeztette Jánost a börtönben. Fejét elhozták egy tálon, és odaadták a leánynak; ő meg elvitte anyjának. Akkor János tanítványai eljöttek, elvitték a holttestet, és eltemették. Majd felkeresték Jézust, és mindezt hírül adták neki. Mt 14,1-12

Elmélkedés

Keresztelő János vértanúságának elbeszélését olvassuk a mai evangéliumban. Az eset politikai és történeti jelentőségét jelzi, hogy a neves történetíró, Josephus Flavius is lejegyezte munkájában. Máté evangélistát viszont nem a történeti vagy politikai szempontok vezérlik a történet megfogalmazásakor, hanem erkölcsiek. Ennek megfelelően mi is az erkölcsi tanulságokra szeretnénk odafigyelni.

Keresztelő János, aki nagy népszerűségnek örvendett a nép körében, figyelmezteti az uralkodót, Heródest súlyos bűnére, mégpedig arra, hogy nem lett volna szabad feleségül vennie testvérének feleségét, mert a törvények ezt tiltják, s a törvényi előírás az uralkodóra is vonatkozik. János figyelmeztető szavait az evangélista ugyan csak egy rövid mondatban foglalja össze, de joggal feltételezzük, hogy bővebb és kemény hangú lehetett ez az uralkodóhoz intézett figyelmeztetés. Heródesnek nem tetszett János véleménye, ezért börtönbe záratja. A bűnre emlékeztető szót ugyan elnémíthatja így Heródes, de ettől kezdve újabb bűn, egy ártatlan ember halála miatt fog még erősebben megszólalni lelkiismeretének el nem némítható szava.

Nem a bűntudattól és nem a lelkiismeretfurdalástól kell megszabadulnom, hanem magától a bűntől! Elfogadom-e a jószándékú figyelmeztetést? Odafigyelek-e Isten figyelmeztetésére, aki a lelkiismeretem által szólít meg? Készséges vagyok-e a bűnbánatra és a bűnbevallásra?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Erőt vesz rajtam a csüggedés, amikor csalódást okoznak az emberek, terveim kudarcba fulladnak vagy váratlan események forgatják fel életemet. Ilyenkor a legszívesebben elmenekülnék a világból, az emberek elől. Bezárkóznék a magam kis világába, hogy egyedül legyek. De te nem hagysz magamra, hanem mellém állsz, tanítasz és megismerteted önmagadat előttem. Vezess engem vissza az emberi közösségbe, tanítványaid, követőid közé! Vezess engem az Atya közelébe, hogy a vele való kapcsolatomat helyreállítsam!

Történt egyszer, hogy Jézus éppen befejezte imádságát: Ekkor egyik tanítványa arra kérte: „Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is tanította imádkozni tanítványait.” Jézus erre így szólt hozzájuk: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek. És ne vígy minket kísértésbe.” Azután így folytatta: „Tegyük fel, hogy valamelyikteknek van egy barátja, aki éjfélkor bekopog hozzá, és ezt mondja: Barátom, adj kölcsön nekem három kenyeret! Útról érkezett egy vendégem, s nincs mivel megkínálnom. De az kiszól: Ne zavarj engem! Az ajtó már be van zárva, én is, gyermekeim is ágyban vagyunk. Nem tudok fölkelni, hogy adjak neked. Mondom nektek: Ha nem is kelne fel, hogy adjon neki barátságból, erőszakossága miatt mégis fölkel, és ad neki annyit, amennyire szüksége van. Mondom tehát nektek: Kérjetek, és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak. Van-e köztetek olyan apa, aki követ ad fiának, mikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót nyújt neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” Lk 11,1-13

Elmélkedés

Gyermeki bizalommal

Márta és Mária története a múlt vasárnapi evangéliumban felhívta figyelmünket arra, hogy életünkben, mindennapjainkban időt kell szánnunk az elcsendesedésre, az imádkozásra, az Istenre figyelésre. Ezt a gondolatot folytatja a mai részlet, amelyben egy tanítvány arra kéri Jézust, hogy tanítsa őket imádkozni. A kérés nem véletlen, hiszen az előzi meg, hogy Jézus imádkozik, éppen befejezi imádságát. Ez a mozzanat felfedi előttünk, hogy tanítványai látták azt, hogy Mesterük időnként félrevonul, keresi az időt arra, hogy imádkozzon, imádságban beszéljen a mennyei Atyával, akinek a küldötte.

Az imádkozással az a célunk, hogy áthidaljuk az Isten és az ember közti végtelen távolságot, azt a nagy különbséget, amely a gyarló ember és a szent Isten között fennáll. Néhány egyszerű szó, néhány apró kérés, amelyekre Jézus tanít minket, alkalmas arra, hogy kapcsolatba kerüljünk Istennel. Létrejöjjön, egy olyan személyes, bensőséges viszony, amely az édesapa és gyermeke között fennáll. A Miatyánkot csak akkor tudjuk őszintén imádkozni, ha életünkben már legalább egyszer rácsodálkoztunk arra, hogy a mennyei Atya gyermekei vagyunk. Amikor Isten nevének megszentelődését és országának eljövetelét kérjük, akkor azért imádkozunk, hogy az üdvösség műve valósuljon meg a világban, az emberiség történetében. Ezután a hívő közösség és az egyén érdekében fordulunk hozzá. A mindennapi kenyérért fohászkodva kifejezzük, hogy Istentől várjuk az élethez szükséges anyagi javak biztosítását, a bűneink bocsánatát kérve pedig azt fejezzük ki, hogy a lelki javakat, a kegyelmi segítséget is tőle várjuk. Azt is tudjuk, hogy életünk küzdelmeiben és a kísértések idején nem vagyunk egyedül. Isten ismeri a gonosz titkait és segít minket a rossz legyőzésében. Vajon meglátszik-e életünkön, viselkedésünkön, hogy Isten gyermekei vagyunk? Tudunk-e gyermeki bizalommal hozzá fordulni?

Jézus Atyaként mutatja be Istent az embereknek. A legtöbb esetben úgy beszél Istenről, mint saját Atyjáról, máskor pedig arra bátorítja követőit, tanítványait, egész hallgatóságát, hogy Atyaként tekintsenek Istenre. Ugyanez a gondolat figyelhető meg akkor is, amikor imádkozni tanítja őket. A Jézus által tanított ima egészen közel hozza hozzánk Istent. Nem a magunk bűnös világába akarjuk őt lerántani, hanem gyermeki lelkülettel, egyszerűséggel, bizalommal szeretnénk Istenre tekinteni.

Az evangélium megerősítést ad azzal kapcsolatban, hogy van létjogosultsága a kérő imának. Természetesen nem érdemes abba a szélsőségbe esnünk, hogy soha nem jut időnk Istent dicsőíteni, magasztalni és áldani, és csupán csak akkor imádkozunk, amikor azt érezzük, hogy valamire szükségünk van Istentől. Ha a különféle imamódokban erőteljes eltolódás mutatkozik a kérések irányába, akkor valójában Istent eszközként akarjuk felhasználni saját céljaink megvalósításához.

Arra is ügyelnünk kell, hogy milyen lelkülettel kérünk. A kiinduló helyzet mindig az legyen, hogy Isten jól tudja, mire van szükségünk a földi boldogsághoz s az örök boldogság elnyeréséhez. Ne akarjunk okosabbak, bölcsebbek lenni Istennél, azt a látszatot keltve, hogy mi jobban tudjuk, mi szolgál lelkünk javára. Lényeges továbbá, hogy azzal a bizalommal forduljunk kéréseinkkel Istenhez, hogy ő képes nekünk segíteni. Ugyanakkor fogadjuk el azt, hogy Isten csak azokat a kéréseinket teljesíti, ami lelkünk üdvösségére szolgál. Az imában legyünk mindig türelmesek és soha ne követelőzzünk. S végezetül, a mai evangéliumi példabeszéd tanulságaként: legyünk kitartóak az imádkozásban!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Nagylelkűségedet csodáljuk az Oltáriszentségben, amelyben titokzatos módon jelen vagy és magadat adod nekünk. Szeretettel hívsz minket, hogy testeddel táplálkozzunk és veled éljünk. Köszönöm és hálás szívvel fogadom el hívásodat, hogy az Oltáriszentségben téged vegyelek magamhoz és bennem élj! Te a mi emberi közreműködésünkkel akarsz csodákat tenni napjainkban, hogy jelenléted és segítséged megtapasztalható legyen minden ember számára. Adj nekünk igazi bölcsességet, hogy felismerjük azt az utat, amelyet te mutatsz nekünk s amelyen te vezetsz minket az üdvösség felé!

Jézus egy alkalommal ezt a példabeszédet mondta a népnek: A mennyek országa hasonlít ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett földjébe. Amíg azonban az emberek aludtak, eljött ellensége, konkolyt hintett a búza közé, aztán elment. Amikor felnövekedett a vetés, és már kalászba szökkent, akkor előtűnt a konkoly is. Erre elmentek a szolgák a gazdához, és megkérdezték tőle: „Uram, nemde jó magot vetettél földedbe? Honnét van tehát a konkoly?” Mire a gazda így felelt: „Ellenséges ember cselekedte ezt.” A szolgák tovább kérdezték: „Akarod-e, hogy elmenjünk és kiszedjük belőle?” Azt válaszolta nekik: „Nem! Nehogy a konkolyt gyomlálva kitépjétek vele együtt a búzát is. Hagyjátok, hadd nőjön fel mindkettő az aratásig! Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze, és kössétek kévébe, hogy tűzre kerüljön. A búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe!” Mt 13,24-30

Elmélkedés

Jézus példázata szerint a jó és a rossz egyaránt jelen van a világban, s mindkettő hatást gyakorol ránk. A példabeszédben szereplő búza a jót jelképezi, a konkoly, a hasznavehetetlen vadnövény pedig a rosszat. Isten jósága üdvösségünket szeretné, de a sátán gonoszsága ezt meg akarja akadályozni. A mi számunkra talán egyszerűnek tűnne az a megoldás, hogy azonnal fogjunk neki a rossz kiirtásának. Ezzel persze azonnal gondjaink lennének, mert melyikünknek van joga ilyen ítéletet meghozni, azaz mindenről pontosan eldönteni, hogy jó vagy rossz. Amit ugyanis az egyik pillanatban jónak minősítünk, a helyzet fordultával ártalmassá válhat, és fordítva is igaz ez. Hányszor előfordult már, hogy valami ellen minden erőnkkel tiltakoztunk, s a végén kiderült, hogy milyen jó lett volna elfogadni. Ítéleteinkben tehát nehéz jó döntést hoznunk, bármennyire is igyekszünk minden körülményt figyelembe venni.

Érdemes elfogadnunk, hogy Isten, aki valóban a legfőbb jóság, jól tudja, hogy mi jó az embernek, mi jó nekünk, s érdemes elfogadnunk Istentől mindazt, ami a jó úton segít minket előre haladni.

Sokszor halljuk vagy talán magunk is mondjuk egy-egy rossz döntés után: „Nem tudtam, hogy rosszat teszek ezzel.” Ne próbáljunk meg ilyen módon kibújni felelősségünk alól! A rossz felismerhető, miként a gyomnövény is a búza között. Csak egy kicsit jobban oda kellene figyelnünk Isten sugallataira.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te az Atyától jöttél a világba, őt dicsőítetted meg életeddel. Mindenkor az ő akaratát teljesítetted, neki engedelmeskedtél. Vállaltad, hogy emberré legyél, emberként éljél és vállaltad a halált is. Segíts minket, hogy észrevegyük közelségedet, jelenlétedet, szeretetedet! Segíts minket, hogy megtaláljunk téged, s vezess minket az Atyához! Maradj örökké köztünk, hogy szereteted állandóan bennünk legyen! Add meg nekünk az újjászületést, hogy egészen Istennek élhessünk!

Jézus Jeruzsálembe indult. Útközben odalépett hozzá a Zebedeus fiúknak (Jakab és János apostoloknak) anyja, fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen valamit. Jézus megkérdezte tőle: „Mit kívánsz?” Ő azt felelte: „Intézd úgy, (Uram,) hogy az én két fiam országodban melletted üljön: az egyik jobbodon, a másik pedig bal oldaladon.” Jézus így válaszolt nekik: „Nem tudjátok, hogy mit kértek. Készek vagytok-e arra, hogy kiigyátok azt a kelyhet, amelyet nekem ki kell innom?” „Készek vagyunk!” – felelték. Jézus erre így folytatta: „A szenvedések kelyhét velem együtt kiisszátok majd. De hogy ki üljön mellettem jobb és bal felől, azt nem én döntöm el. Azok ülnek majd ott, akiket mennyei Atyám erre kiválasztott.” Amikor a többi tíz (apostol) ezt meghallotta, méltatlankodni kezdett a testvérpár viselkedése miatt. Jézus magához hívta őket, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy a pogányoknál hogyan hatalmaskodnak a vezető emberek: akinek nagyobb a rangja, érezteti a hatalmát. Nálatok ne így legyen! Aki köztetek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok! És aki első akar lenni, legyen a cselédetek! Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja életét váltságul mindenkiért.” Mt 20,20-28

Elmélkedés

Az apostolok nevét felsoroló evangéliumi részek két Jakab nevű személyt említenek. Az egyik Zebedeus fia, János apostol testvére, akit idősebb Jakabnak nevez a hagyomány, a másik pedig Alfeus fia, akit fiatalabb Jakabnak hívunk. Ma az előbbit ünnepli Egyházunk. Péter és János mellett ő a harmadik személy, aki jelen van Jézus színeváltozásakor és az Úr közelében lehet a szenvedés kezdetén a Getszemáni-kertben. Nagy tekintélynek örvendett a hívek körében, hiszen ő lett a jeruzsálemi közösség vezetője. Az Apostolok Cselekedetei röviden beszámol arról, hogy Heródes Agrippa király a krisztusi közösség növekedését rossz szemmel nézve elfogatta annak néhány tagját és „karddal kivégeztette Jakabot, János testvérét” (vö. ApCsel 12,1-2). Így Jakab lett elsőként vértanú az apostolok közül.

A Jakab apostolban és testvérében, Jánosban lévő törekvésről, szándékról árulkodik a jelenet, amikor különleges helyet szeretnének maguk számára biztosítani Jézus mellett az ő megvalósuló uralmakor. Ezt az eseményt írja le az ünnep evangéliuma. Kívánságukban ne csak a negatív értékjelű nagyravágyást vegyük észre, hanem azt is, hogy készek mindenben osztozni Jézus sorsában, ha nem is értik még egészen, hogy mit jelent ez.

Kész vagyok-e Jézus útján járni mindenkor? Kész vagyok-e Jézusért mindenről lemondani? Kész vagyok-e arra, hogy hitemről tanúságot tegyek? Él-e bennem az apostoli buzgóság?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Senki nem tudhatja előre jöveteled időpontját, de biztosak vagyunk abban, hogy egyszer bekövetkezik. Taníts minket készenlétre, fokozott figyelemre, türelmes várakozásra! Annak érdekében, hogy ne érjen minket váratlanul a te érkezésed, lelkünket szeretnénk felkészíteni, hogy mindig készen legyen a veled való találkozásra! Élj bennünk, hogy jelenléted fénye világosság legyen a világ számára! A hit, a remény és a szeretet a mi lelkünk égő mécsei, amelynek lángját őriznünk kell. Segíts minket ébernek maradnunk, hogy soha ne aludjon ki bennünk jelenléted lángja!

A hét első napján, (Húsvétvasárnap) kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment Jézus sírjához. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Amint ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt, két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a másik a lábnál. Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.” Ezzel hátrafordult, és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.” Jézus erre megszólította: „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabbóni!” vagyis „Mester”! „Ne tartóztass! – felelte Jézus. Még nem mentem föl az Atyához. Te most menj testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És elmondta, amit az Úr üzent. Jn 20,1-2.11-18

Elmélkedés

Szent János evangéliuma szerint Mária Magdolna volt az első, aki húsvétkor találkozott a feltámadt Jézussal. A korábban bűnös, de később megtért asszony a kereszthalált követően is az Úr közelében szeretne lenni, ezért hajnalban Jézus sírjához megy, mit sem sejtve a kevéssel ezelőtt történt feltámadásról. Első tapasztalata az elmozdított kő és az üres sír, amely alapján azt vélte, hogy Jézus holttestét elvitték. Ezután pillantja meg a két angyalt, akiknek elmondja szomorúságának okát. A nem várt körülmények oly erősen megzavarják gondolkodását, hogy esély sincs arra, hogy megszülessen benne a feltámadás hite. Amikor ezután észreveszi Jézust, nem ismeri fel őt, hanem azt gondolja, hogy a kertész áll előtte. Ez még inkább megzavarja gondolkodását. Szorongása, félelme és szomorúsága tovább nő. A találkozás akkor ér a fordulóponthoz, amikor Jézus nevén szólítja Mária Magdolnát, s ennek köszönhetően felismeri az Urat.

Jézus sokszor egészen közel áll hozzánk, de mi – Mária Magdolnához hasonlóan – nem ismerjük fel őt. Emberi elképzeléseink sokszor tévesek az Úrról, s emiatt akadályoznak minket a felismerésben. Elképzelünk magunknak egy Istent, egy olyat, aki megfelel elvárásainknak. Aki talán nem kér sokat tőlünk, de akitől sokat várhatunk. Valójában azonban nem létezik olyan Isten, akit a saját igényeink szerint alakíthatnánk. Valójában csak olyan Isten létezik, aki képes átalakítani minket, s aki képes eltörölni bűneinket.

Ha megtanulunk nyitott szívvel járni és hittel szemlélni a világot, s ha megtanuljuk felismerni és értékelni akár a legkisebb jót is, amivel találkozunk, akkor észre fogjuk venni Jézust, aki naponta hozzánk lép és megszólít minket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Gyorsan változó világunkban biztos pontot keresünk, amire életünket alapozhatjuk. Az újszerűnek tűnő elméletek folyamában maradandó igazságokat keresünk, amelyekhez igazodhatunk. Keressük helyünket, feladatunkat a világban, mert folytatni szeretnénk a teremtés művét és felebarátaink szolgálatára szeretnénk lenni. Ég és föld elmúlnak, mert ez a világ mulandó, de a te szavad, tanításod örök igazság marad, amely utat mutat számunkra az üdvösség felé. Segíts minket az üdvösség útján!

Néhány írástudó és farizeus így szólt egyszer Jézushoz: „Mester, jelet szeretnénk tőled látni.” Jézus így válaszolt: „Ez a gonosz és hűtlen nemzedék jelet kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás próféta jelét. Amint ugyanis Jónás próféta három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia három nap és három éjjel a föld szívében. A ninivei férfiak feltámadnak az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és elítélik ezt a nemzedéket, mert ők megtértek Jónás prédikálására. Ámde itt nagyobb van, mint Jónás. Dél királynője feltámad az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és elítéli ezt a nemzedéket, hiszen ő a föld végső határáról is eljött, hogy meghallgassa Salamon bölcsességét. Itt pedig nagyobb valaki van, mint Salamon.” Mt 12,38-42

Elmélkedés

A vallási vezetők „jelet” akarnak látni Jézustól. Bibliai értelemben a „jel” olyan esemény, amely Isten működését jelzi. Olyan cselekedetet várnak tehát tőle, amely azt igazolja, bizonyítja, hogy Jézus valóban Isten. Kérésük azért meglepő, mert ők is hallottak Jézus csodáiról és gyógyításairól, de ez mégsem elég számukra. Látják, hogy a nép nagy számban viszi hozzá a betegeket, akik sorra meggyógyulnak, de az írástudók és farizeusok ennél is többet akarnak.

Az Úr viszont nem teljesíti kérésüket, hanem Jónás próféta esetét idézi az ószövetségi időkből. Két szempontból is Jézus előképének tekinthetjük Jónást. Egyrészt azért, mert Isten küldötteként megtérést hirdetett Ninive lakóinak, akik szavára valóban megtértek, felhagytak bűnös életükkel annak reményében, hogy Isten megkönyörül rajtuk. Jézus a mennyei Atya Fiaként és küldötteként szintén megtérést hirdet, de nem hallgatnak rá, legalábbis a vallási vezetőkre igaz ez. Másrészt a cethal gyomrában három napig tartózkodó és onnan élve előkerülő Jónás próféta előképe a halálból harmadnapra feltámadó Jézusnak. E példával Jézus előre jelzi, hogy bár feltámadása egyértelmű jele lesz annak, hogy ő valóban Isten, mégsem fognak sokan hinni e jel láttán sem.

Isten jelenlétének jelei körülvesznek. Észreveszem-e őket?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A te tanításod jó magként, tiszta búzaként hull a szívünkbe. Nem haszontalan gyomnövény, amit ki kellene irtani. Miközben te az üdvösség tanításának jó magját veted el szívünkbe, a sátán a hazugság, a megtévesztés magjait igyekszik belénk ültetni. Adj nekünk bölcsességet, hogy meg tudjuk különböztetni a jót és a rosszat! Adj nekünk okosságot, hogy ne essünk a gonosz lélek csapdájába, aki a rosszat jónak tünteti fel, és nem engedi, hogy a dolgok mélyén észrevegyük a rossz szándékot, a helytelen célt. Az örömhír, az üdvözítő üzenet a feltámadás örömében születik meg. Tanításodat akkor értjük meg és valósítjuk meg, ha meghalunk a bűnnek és új életre támadunk Istenben.