Napi evangélium

Amikor Heródes Antipász, a negyedes fejedelem meghallotta a Jézusról szóló híreket, azt mondta szolgáinak: „Ez Keresztelő János: ő támadt fel a halálból, azért van ilyen csodatevő ereje.” Heródes ugyanis annak idején elfogatta Jánost, bilincsbe verette és börtönbe vetette Heródiás miatt, aki fivérének, Fülöpnek a felesége volt. János ugyanis figyelmeztette: „Nem szabad őt feleségül venned!” Heródes emiatt ki akarta végeztetni Jánost, de félt a néptől, mert prófétának tartották őt. Amikor Heródesnek születésnapja volt, Heródiás leánya a vendégek előtt táncolt. Ez nagyon megtetszett Heródesnek, ezért esküvel ígérte, hogy bármit is kér, megadja neki. A leány, mivel anyja már előre kioktatta, így szólt: „Add nekem egy tálon Keresztelő János fejét!” Erre a király elszomorodott, de esküje és a jelenlevő vendégek miatt megparancsolta, hogy adják oda neki (Keresztelő János fejét). Erre elküldvén lefejeztette Jánost a börtönben. Fejét elhozták egy tálon, és odaadták a leánynak; ő meg elvitte anyjának. Akkor János tanítványai eljöttek, elvitték a holttestet, és eltemették. Majd felkeresték Jézust, és mindezt hírül adták neki. Mt 14,1-12

Elmélkedés

Keresztelő János vértanúságának elbeszélését olvassuk a mai evangéliumban. Az eset politikai és történeti jelentőségét jelzi, hogy a neves történetíró, Josephus Flavius is lejegyezte munkájában. Máté evangélistát viszont nem a történeti vagy politikai szempontok vezérlik a történet megfogalmazásakor, hanem erkölcsiek. Ennek megfelelően mi is az erkölcsi tanulságokra szeretnénk odafigyelni.

Keresztelő János, aki nagy népszerűségnek örvendett a nép körében, figyelmezteti az uralkodót, Heródest súlyos bűnére, mégpedig arra, hogy nem lett volna szabad feleségül vennie testvérének feleségét, mert a törvények ezt tiltják, s a törvényi előírás az uralkodóra is vonatkozik. János figyelmeztető szavait az evangélista ugyan csak egy rövid mondatban foglalja össze, de joggal feltételezzük, hogy bővebb és kemény hangú lehetett ez az uralkodóhoz intézett figyelmeztetés. Heródesnek nem tetszett János véleménye, ezért börtönbe záratja. A bűnre emlékeztető szót ugyan elnémíthatja így Heródes, de ettől kezdve újabb bűn, egy ártatlan ember halála miatt fog még erősebben megszólalni lelkiismeretének el nem némítható szava.

Nem a bűntudattól és nem a lelkiismeretfurdalástól kell megszabadulnom, hanem magától a bűntől! Elfogadom-e a jószándékú figyelmeztetést? Odafigyelek-e Isten figyelmeztetésére, aki a lelkiismeretem által szólít meg? Készséges vagyok-e a bűnbánatra és a bűnbevallásra?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus Krisztus! Erőt vesz rajtam a csüggedés, amikor csalódást okoznak az emberek, terveim kudarcba fulladnak vagy váratlan események forgatják fel életemet. Ilyenkor a legszívesebben elmenekülnék a világból, az emberek elől. Bezárkóznék a magam kis világába, hogy egyedül legyek. De te nem hagysz magamra, hanem mellém állsz, tanítasz és megismerteted önmagadat előttem. Vezess engem vissza az emberi közösségbe, tanítványaid, követőid közé! Vezess engem az Atya közelébe, hogy a vele való kapcsolatomat helyreállítsam!

Történt egyszer, hogy Jézus éppen befejezte imádságát: Ekkor egyik tanítványa arra kérte: „Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is tanította imádkozni tanítványait.” Jézus erre így szólt hozzájuk: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek. És ne vígy minket kísértésbe.” Azután így folytatta: „Tegyük fel, hogy valamelyikteknek van egy barátja, aki éjfélkor bekopog hozzá, és ezt mondja: Barátom, adj kölcsön nekem három kenyeret! Útról érkezett egy vendégem, s nincs mivel megkínálnom. De az kiszól: Ne zavarj engem! Az ajtó már be van zárva, én is, gyermekeim is ágyban vagyunk. Nem tudok fölkelni, hogy adjak neked. Mondom nektek: Ha nem is kelne fel, hogy adjon neki barátságból, erőszakossága miatt mégis fölkel, és ad neki annyit, amennyire szüksége van. Mondom tehát nektek: Kérjetek, és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak. Van-e köztetek olyan apa, aki követ ad fiának, mikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót nyújt neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” Lk 11,1-13

Elmélkedés

Gyermeki bizalommal

Márta és Mária története a múlt vasárnapi evangéliumban felhívta figyelmünket arra, hogy életünkben, mindennapjainkban időt kell szánnunk az elcsendesedésre, az imádkozásra, az Istenre figyelésre. Ezt a gondolatot folytatja a mai részlet, amelyben egy tanítvány arra kéri Jézust, hogy tanítsa őket imádkozni. A kérés nem véletlen, hiszen az előzi meg, hogy Jézus imádkozik, éppen befejezi imádságát. Ez a mozzanat felfedi előttünk, hogy tanítványai látták azt, hogy Mesterük időnként félrevonul, keresi az időt arra, hogy imádkozzon, imádságban beszéljen a mennyei Atyával, akinek a küldötte.

Az imádkozással az a célunk, hogy áthidaljuk az Isten és az ember közti végtelen távolságot, azt a nagy különbséget, amely a gyarló ember és a szent Isten között fennáll. Néhány egyszerű szó, néhány apró kérés, amelyekre Jézus tanít minket, alkalmas arra, hogy kapcsolatba kerüljünk Istennel. Létrejöjjön, egy olyan személyes, bensőséges viszony, amely az édesapa és gyermeke között fennáll. A Miatyánkot csak akkor tudjuk őszintén imádkozni, ha életünkben már legalább egyszer rácsodálkoztunk arra, hogy a mennyei Atya gyermekei vagyunk. Amikor Isten nevének megszentelődését és országának eljövetelét kérjük, akkor azért imádkozunk, hogy az üdvösség műve valósuljon meg a világban, az emberiség történetében. Ezután a hívő közösség és az egyén érdekében fordulunk hozzá. A mindennapi kenyérért fohászkodva kifejezzük, hogy Istentől várjuk az élethez szükséges anyagi javak biztosítását, a bűneink bocsánatát kérve pedig azt fejezzük ki, hogy a lelki javakat, a kegyelmi segítséget is tőle várjuk. Azt is tudjuk, hogy életünk küzdelmeiben és a kísértések idején nem vagyunk egyedül. Isten ismeri a gonosz titkait és segít minket a rossz legyőzésében. Vajon meglátszik-e életünkön, viselkedésünkön, hogy Isten gyermekei vagyunk? Tudunk-e gyermeki bizalommal hozzá fordulni?

Jézus Atyaként mutatja be Istent az embereknek. A legtöbb esetben úgy beszél Istenről, mint saját Atyjáról, máskor pedig arra bátorítja követőit, tanítványait, egész hallgatóságát, hogy Atyaként tekintsenek Istenre. Ugyanez a gondolat figyelhető meg akkor is, amikor imádkozni tanítja őket. A Jézus által tanított ima egészen közel hozza hozzánk Istent. Nem a magunk bűnös világába akarjuk őt lerántani, hanem gyermeki lelkülettel, egyszerűséggel, bizalommal szeretnénk Istenre tekinteni.

Az evangélium megerősítést ad azzal kapcsolatban, hogy van létjogosultsága a kérő imának. Természetesen nem érdemes abba a szélsőségbe esnünk, hogy soha nem jut időnk Istent dicsőíteni, magasztalni és áldani, és csupán csak akkor imádkozunk, amikor azt érezzük, hogy valamire szükségünk van Istentől. Ha a különféle imamódokban erőteljes eltolódás mutatkozik a kérések irányába, akkor valójában Istent eszközként akarjuk felhasználni saját céljaink megvalósításához.

Arra is ügyelnünk kell, hogy milyen lelkülettel kérünk. A kiinduló helyzet mindig az legyen, hogy Isten jól tudja, mire van szükségünk a földi boldogsághoz s az örök boldogság elnyeréséhez. Ne akarjunk okosabbak, bölcsebbek lenni Istennél, azt a látszatot keltve, hogy mi jobban tudjuk, mi szolgál lelkünk javára. Lényeges továbbá, hogy azzal a bizalommal forduljunk kéréseinkkel Istenhez, hogy ő képes nekünk segíteni. Ugyanakkor fogadjuk el azt, hogy Isten csak azokat a kéréseinket teljesíti, ami lelkünk üdvösségére szolgál. Az imában legyünk mindig türelmesek és soha ne követelőzzünk. S végezetül, a mai evangéliumi példabeszéd tanulságaként: legyünk kitartóak az imádkozásban!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Nagylelkűségedet csodáljuk az Oltáriszentségben, amelyben titokzatos módon jelen vagy és magadat adod nekünk. Szeretettel hívsz minket, hogy testeddel táplálkozzunk és veled éljünk. Köszönöm és hálás szívvel fogadom el hívásodat, hogy az Oltáriszentségben téged vegyelek magamhoz és bennem élj! Te a mi emberi közreműködésünkkel akarsz csodákat tenni napjainkban, hogy jelenléted és segítséged megtapasztalható legyen minden ember számára. Adj nekünk igazi bölcsességet, hogy felismerjük azt az utat, amelyet te mutatsz nekünk s amelyen te vezetsz minket az üdvösség felé!

Jézus egy alkalommal ezt a példabeszédet mondta a népnek: A mennyek országa hasonlít ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett földjébe. Amíg azonban az emberek aludtak, eljött ellensége, konkolyt hintett a búza közé, aztán elment. Amikor felnövekedett a vetés, és már kalászba szökkent, akkor előtűnt a konkoly is. Erre elmentek a szolgák a gazdához, és megkérdezték tőle: „Uram, nemde jó magot vetettél földedbe? Honnét van tehát a konkoly?” Mire a gazda így felelt: „Ellenséges ember cselekedte ezt.” A szolgák tovább kérdezték: „Akarod-e, hogy elmenjünk és kiszedjük belőle?” Azt válaszolta nekik: „Nem! Nehogy a konkolyt gyomlálva kitépjétek vele együtt a búzát is. Hagyjátok, hadd nőjön fel mindkettő az aratásig! Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze, és kössétek kévébe, hogy tűzre kerüljön. A búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe!” Mt 13,24-30

Elmélkedés

Jézus példázata szerint a jó és a rossz egyaránt jelen van a világban, s mindkettő hatást gyakorol ránk. A példabeszédben szereplő búza a jót jelképezi, a konkoly, a hasznavehetetlen vadnövény pedig a rosszat. Isten jósága üdvösségünket szeretné, de a sátán gonoszsága ezt meg akarja akadályozni. A mi számunkra talán egyszerűnek tűnne az a megoldás, hogy azonnal fogjunk neki a rossz kiirtásának. Ezzel persze azonnal gondjaink lennének, mert melyikünknek van joga ilyen ítéletet meghozni, azaz mindenről pontosan eldönteni, hogy jó vagy rossz. Amit ugyanis az egyik pillanatban jónak minősítünk, a helyzet fordultával ártalmassá válhat, és fordítva is igaz ez. Hányszor előfordult már, hogy valami ellen minden erőnkkel tiltakoztunk, s a végén kiderült, hogy milyen jó lett volna elfogadni. Ítéleteinkben tehát nehéz jó döntést hoznunk, bármennyire is igyekszünk minden körülményt figyelembe venni.

Érdemes elfogadnunk, hogy Isten, aki valóban a legfőbb jóság, jól tudja, hogy mi jó az embernek, mi jó nekünk, s érdemes elfogadnunk Istentől mindazt, ami a jó úton segít minket előre haladni.

Sokszor halljuk vagy talán magunk is mondjuk egy-egy rossz döntés után: „Nem tudtam, hogy rosszat teszek ezzel.” Ne próbáljunk meg ilyen módon kibújni felelősségünk alól! A rossz felismerhető, miként a gyomnövény is a búza között. Csak egy kicsit jobban oda kellene figyelnünk Isten sugallataira.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te az Atyától jöttél a világba, őt dicsőítetted meg életeddel. Mindenkor az ő akaratát teljesítetted, neki engedelmeskedtél. Vállaltad, hogy emberré legyél, emberként éljél és vállaltad a halált is. Segíts minket, hogy észrevegyük közelségedet, jelenlétedet, szeretetedet! Segíts minket, hogy megtaláljunk téged, s vezess minket az Atyához! Maradj örökké köztünk, hogy szereteted állandóan bennünk legyen! Add meg nekünk az újjászületést, hogy egészen Istennek élhessünk!

Jézus Jeruzsálembe indult. Útközben odalépett hozzá a Zebedeus fiúknak (Jakab és János apostoloknak) anyja, fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen valamit. Jézus megkérdezte tőle: „Mit kívánsz?” Ő azt felelte: „Intézd úgy, (Uram,) hogy az én két fiam országodban melletted üljön: az egyik jobbodon, a másik pedig bal oldaladon.” Jézus így válaszolt nekik: „Nem tudjátok, hogy mit kértek. Készek vagytok-e arra, hogy kiigyátok azt a kelyhet, amelyet nekem ki kell innom?” „Készek vagyunk!” – felelték. Jézus erre így folytatta: „A szenvedések kelyhét velem együtt kiisszátok majd. De hogy ki üljön mellettem jobb és bal felől, azt nem én döntöm el. Azok ülnek majd ott, akiket mennyei Atyám erre kiválasztott.” Amikor a többi tíz (apostol) ezt meghallotta, méltatlankodni kezdett a testvérpár viselkedése miatt. Jézus magához hívta őket, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy a pogányoknál hogyan hatalmaskodnak a vezető emberek: akinek nagyobb a rangja, érezteti a hatalmát. Nálatok ne így legyen! Aki köztetek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok! És aki első akar lenni, legyen a cselédetek! Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja életét váltságul mindenkiért.” Mt 20,20-28

Elmélkedés

Az apostolok nevét felsoroló evangéliumi részek két Jakab nevű személyt említenek. Az egyik Zebedeus fia, János apostol testvére, akit idősebb Jakabnak nevez a hagyomány, a másik pedig Alfeus fia, akit fiatalabb Jakabnak hívunk. Ma az előbbit ünnepli Egyházunk. Péter és János mellett ő a harmadik személy, aki jelen van Jézus színeváltozásakor és az Úr közelében lehet a szenvedés kezdetén a Getszemáni-kertben. Nagy tekintélynek örvendett a hívek körében, hiszen ő lett a jeruzsálemi közösség vezetője. Az Apostolok Cselekedetei röviden beszámol arról, hogy Heródes Agrippa király a krisztusi közösség növekedését rossz szemmel nézve elfogatta annak néhány tagját és „karddal kivégeztette Jakabot, János testvérét” (vö. ApCsel 12,1-2). Így Jakab lett elsőként vértanú az apostolok közül.

A Jakab apostolban és testvérében, Jánosban lévő törekvésről, szándékról árulkodik a jelenet, amikor különleges helyet szeretnének maguk számára biztosítani Jézus mellett az ő megvalósuló uralmakor. Ezt az eseményt írja le az ünnep evangéliuma. Kívánságukban ne csak a negatív értékjelű nagyravágyást vegyük észre, hanem azt is, hogy készek mindenben osztozni Jézus sorsában, ha nem is értik még egészen, hogy mit jelent ez.

Kész vagyok-e Jézus útján járni mindenkor? Kész vagyok-e Jézusért mindenről lemondani? Kész vagyok-e arra, hogy hitemről tanúságot tegyek? Él-e bennem az apostoli buzgóság?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Senki nem tudhatja előre jöveteled időpontját, de biztosak vagyunk abban, hogy egyszer bekövetkezik. Taníts minket készenlétre, fokozott figyelemre, türelmes várakozásra! Annak érdekében, hogy ne érjen minket váratlanul a te érkezésed, lelkünket szeretnénk felkészíteni, hogy mindig készen legyen a veled való találkozásra! Élj bennünk, hogy jelenléted fénye világosság legyen a világ számára! A hit, a remény és a szeretet a mi lelkünk égő mécsei, amelynek lángját őriznünk kell. Segíts minket ébernek maradnunk, hogy soha ne aludjon ki bennünk jelenléted lángja!

A hét első napján, (Húsvétvasárnap) kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment Jézus sírjához. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Amint ott sírdogált, betekintett a sziklasírba, és ahol Jézus holtteste feküdt, két, fehér ruhába öltözött angyalt látott. Ott ültek, az egyik a fejnél, a másik a lábnál. Így szóltak hozzá: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték az én Uramat – felelte –, és nem tudom, hová tették.” Ezzel hátrafordult, és íme, Jézus állt előtte. Nézte, de nem ismerte föl, hogy ő az. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Mária Magdolna azt hitte, hogy a kertész az, és így válaszolt: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hová tetted, hogy magammal vihessem.” Jézus erre megszólította: „Mária!” Mária felkiáltott: „Rabbóni!” vagyis „Mester”! „Ne tartóztass! – felelte Jézus. Még nem mentem föl az Atyához. Te most menj testvéreimhez, és vigyél hírt nekik! Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elsietett. Hírül vitte a tanítványoknak: „Láttam az Urat.” – És elmondta, amit az Úr üzent. Jn 20,1-2.11-18

Elmélkedés

Szent János evangéliuma szerint Mária Magdolna volt az első, aki húsvétkor találkozott a feltámadt Jézussal. A korábban bűnös, de később megtért asszony a kereszthalált követően is az Úr közelében szeretne lenni, ezért hajnalban Jézus sírjához megy, mit sem sejtve a kevéssel ezelőtt történt feltámadásról. Első tapasztalata az elmozdított kő és az üres sír, amely alapján azt vélte, hogy Jézus holttestét elvitték. Ezután pillantja meg a két angyalt, akiknek elmondja szomorúságának okát. A nem várt körülmények oly erősen megzavarják gondolkodását, hogy esély sincs arra, hogy megszülessen benne a feltámadás hite. Amikor ezután észreveszi Jézust, nem ismeri fel őt, hanem azt gondolja, hogy a kertész áll előtte. Ez még inkább megzavarja gondolkodását. Szorongása, félelme és szomorúsága tovább nő. A találkozás akkor ér a fordulóponthoz, amikor Jézus nevén szólítja Mária Magdolnát, s ennek köszönhetően felismeri az Urat.

Jézus sokszor egészen közel áll hozzánk, de mi – Mária Magdolnához hasonlóan – nem ismerjük fel őt. Emberi elképzeléseink sokszor tévesek az Úrról, s emiatt akadályoznak minket a felismerésben. Elképzelünk magunknak egy Istent, egy olyat, aki megfelel elvárásainknak. Aki talán nem kér sokat tőlünk, de akitől sokat várhatunk. Valójában azonban nem létezik olyan Isten, akit a saját igényeink szerint alakíthatnánk. Valójában csak olyan Isten létezik, aki képes átalakítani minket, s aki képes eltörölni bűneinket.

Ha megtanulunk nyitott szívvel járni és hittel szemlélni a világot, s ha megtanuljuk felismerni és értékelni akár a legkisebb jót is, amivel találkozunk, akkor észre fogjuk venni Jézust, aki naponta hozzánk lép és megszólít minket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Gyorsan változó világunkban biztos pontot keresünk, amire életünket alapozhatjuk. Az újszerűnek tűnő elméletek folyamában maradandó igazságokat keresünk, amelyekhez igazodhatunk. Keressük helyünket, feladatunkat a világban, mert folytatni szeretnénk a teremtés művét és felebarátaink szolgálatára szeretnénk lenni. Ég és föld elmúlnak, mert ez a világ mulandó, de a te szavad, tanításod örök igazság marad, amely utat mutat számunkra az üdvösség felé. Segíts minket az üdvösség útján!

Néhány írástudó és farizeus így szólt egyszer Jézushoz: „Mester, jelet szeretnénk tőled látni.” Jézus így válaszolt: „Ez a gonosz és hűtlen nemzedék jelet kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás próféta jelét. Amint ugyanis Jónás próféta három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia három nap és három éjjel a föld szívében. A ninivei férfiak feltámadnak az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és elítélik ezt a nemzedéket, mert ők megtértek Jónás prédikálására. Ámde itt nagyobb van, mint Jónás. Dél királynője feltámad az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és elítéli ezt a nemzedéket, hiszen ő a föld végső határáról is eljött, hogy meghallgassa Salamon bölcsességét. Itt pedig nagyobb valaki van, mint Salamon.” Mt 12,38-42

Elmélkedés

A vallási vezetők „jelet” akarnak látni Jézustól. Bibliai értelemben a „jel” olyan esemény, amely Isten működését jelzi. Olyan cselekedetet várnak tehát tőle, amely azt igazolja, bizonyítja, hogy Jézus valóban Isten. Kérésük azért meglepő, mert ők is hallottak Jézus csodáiról és gyógyításairól, de ez mégsem elég számukra. Látják, hogy a nép nagy számban viszi hozzá a betegeket, akik sorra meggyógyulnak, de az írástudók és farizeusok ennél is többet akarnak.

Az Úr viszont nem teljesíti kérésüket, hanem Jónás próféta esetét idézi az ószövetségi időkből. Két szempontból is Jézus előképének tekinthetjük Jónást. Egyrészt azért, mert Isten küldötteként megtérést hirdetett Ninive lakóinak, akik szavára valóban megtértek, felhagytak bűnös életükkel annak reményében, hogy Isten megkönyörül rajtuk. Jézus a mennyei Atya Fiaként és küldötteként szintén megtérést hirdet, de nem hallgatnak rá, legalábbis a vallási vezetőkre igaz ez. Másrészt a cethal gyomrában három napig tartózkodó és onnan élve előkerülő Jónás próféta előképe a halálból harmadnapra feltámadó Jézusnak. E példával Jézus előre jelzi, hogy bár feltámadása egyértelmű jele lesz annak, hogy ő valóban Isten, mégsem fognak sokan hinni e jel láttán sem.

Isten jelenlétének jelei körülvesznek. Észreveszem-e őket?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! A te tanításod jó magként, tiszta búzaként hull a szívünkbe. Nem haszontalan gyomnövény, amit ki kellene irtani. Miközben te az üdvösség tanításának jó magját veted el szívünkbe, a sátán a hazugság, a megtévesztés magjait igyekszik belénk ültetni. Adj nekünk bölcsességet, hogy meg tudjuk különböztetni a jót és a rosszat! Adj nekünk okosságot, hogy ne essünk a gonosz lélek csapdájába, aki a rosszat jónak tünteti fel, és nem engedi, hogy a dolgok mélyén észrevegyük a rossz szándékot, a helytelen célt. Az örömhír, az üdvözítő üzenet a feltámadás örömében születik meg. Tanításodat akkor értjük meg és valósítjuk meg, ha meghalunk a bűnnek és új életre támadunk Istenben.

Jézus egy alkalommal így fejezte be tanítását: Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek: én felüdítlek titeket! Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű és nyugalmat talál lelketek. Mert az én igám édes, s az én terhem könnyű. Mt 11,28-30

Elmélkedés

A tegnapi evangéliumban azt olvastuk, hogy Isten elrejti a bölcsek elől belső életének titkát és a kicsinyeknek tárja fel önmagát. A mai evangéliumból kiderül, hogy ez a kicsinység szelídséget jelent. Szent Jakab apostol levelében azt találjuk, hogy a szelídség a felülről jövő bölcsesség jele és Jézus követője az igaz élet tetteit bölcs szelídségben mutatja fel (vö. Jak 3,13). Az Istennek való engedelmesség a szelídségben és az alázatban mutatkozik meg.

Jézus, aki az isteni szeretetet saját személyében nyilatkoztatta ki, mindenkit hív, engem is, hogy tőle tanuljak. Isten megismerése nem egyes kiválasztottak, magasan iskolázottak vagy önmagukat bölcsnek tartók előjoga, hanem mindenki számára nyitott lehetőség. Jézus, a Mester nem csupán szóbeli tudást adott át egykor tanítványainak, hanem egész élete volt követendő példa számukra. A tanítványoknak, köztük különösen is az apostoloknak Jézus életmódját kellett elsajátítaniuk. Azért vállalkoztak követésére, mert úgy akartak élni, ahogy ő és nem csupán azért, hogy tanítását hallgathassák.

Istent akkor ismerhetjük meg, ha megtaláljuk lelkünk nyugalmát és akkor válunk Jézus jó tanítványaivá, ha úgy élünk, mint ő, aki egész életét az Atyának ajánlotta, és minden tettével az Atyát akarta megdicsőíteni. Nem elegendő tanítására és annak mondanivalójára odafigyelnünk, hanem életmódját is érdemes megtanulnunk. Jézusnak az emberekkel való magatartása, türelme, szelídsége, valamint állandó Istenre, az Atyára figyelése kötelező tananyag számunkra, ha az örök életre szeretnénk jutni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te a kereszten örökre és visszavonhatatlanul odaadtad magadat Istennek és nekünk. Felajánlásod értünk bemutatott áldozat. Hittel valljuk, hogy jelen vagy az Oltáriszentségben, amely az örök élet kenyere számunkra. E titokzatos kenyér a te áldozatodat teszi jelenvalóvá a szentmisében, hogy lelkünk tápláléka légy. Élj bennünk szent tested által, hogy életünket a te szolgálatodra és az evangélium hirdetésére szenteljük! Úgy akarunk élni, ahogyan te éltél, és úgy akarunk szeretni mindenkit, ahogyan te szeretsz minket. A te áldozatodhoz odatesszük a mi áldozatunkat is, felajánljuk egész életünket Istennek.

Abban az időben Jézus így fejezte be tanítását: Magasztallak téged, Atyám, ég és föld Ura, mert elrejtetted mindezt a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek! Igen, Atyám, így tetszett ez neked! Az én Atyám mindent átadott nekem, és nem ismeri a Fiút senki más, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri más, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni. Mt 11,25-27

Elmélkedés

Jézus küldetésének titkára világít rá az Atyához intézett imádsága, amit ma olvasunk az evangéliumban. Most nem beszédet mond tanítványainak, hanem egy egészen személyes imából ismerjük meg az Úr küldetését: megismertesse az emberekkel Istent. Az imában ugyanakkor kitárulkozik előttünk Jézus teljes önátadása a mennyei Atyának, hiszen nem a maga akaratát szeretné érvényesíteni, hanem az Atyáét. Jézus utat nyit számunkra Isten felé. Személyében megismerhetjük az ő szeretetét az Atya iránt, valamint az emberek iránt, ha például önfeláldozására gondolunk. Emellett Jézus személyében megismerhetjük az Atya szeretetét is az emberek iránt, valamint a Fiú iránt, akinek elfogadja áldozatát és feltámasztja a halálból.

Isten szeretetének a titkát tehát Krisztus által ismerhetjük meg. Akik azonban bölcsnek és okosnak gondolják magukat, s inkább arra törekszenek, hogy mindenre magyarázatot találjon értelmük, azok messze járnak ettől a titoktól. Az isteni szeretet megtapasztalása, elfogadása és viszonzása sokkal inkább kíván tőlünk egyszerűséget, mintsem komoly értelmi megfontolást. Hitünk természetesen értelmi megalapozást is kíván, de ennél fontosabb az Istenre való ráhagyatkozás, a kegyelem elfogadása, szívünk megnyílása az Úr felé. Aki Krisztust ismeri, az a mennyei Atyát ismeri. Vagy talán még helyesebb azt mondanunk, hogy aki Krisztust szereti, a mennyei Atyát szereti.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Életem Ura, Jézus Krisztus! Amikor a szentmisében a te szavadat hallgatom, a te irántam való szeretetedre gondolok. Amikor áldozatod megújul az oltáron, ismét csak a te végsőkig elmenő szeretetedre tudok gondolni. Amikor pedig a szentáldozásban magamhoz veszem testedet, akkor értem meg igazán, hogy mennyire szeretsz engem! Szeretettel hívsz, hogy testeddel táplálkozzak. Hálásan fogadom el hívásodat, hogy az Oltáriszentségben téged vegyelek magamhoz és bennem élj!

Jézus odahívta magához tizenkét tanítványát, és megadta nekik a hatalmat, hogy kiűzzék a tisztátalan szellemeket, és meggyógyítsanak minden bajt és minden betegséget. A tizenkét apostol neve a következő: Az első Simon, más néven Péter, azután a testvére, András; Zebedeus fiai: Jakab és testvére, János, továbbá Fülöp és Bertalan, Tamás és Máté, a vámos; Alfeus fia Jakab, Tádé, a kánaáni Simon, és végül karióti Júdás, aki később, elárulta őt. Ezt a tizenkettőt küldte Jézus, és megparancsolta nekik: „Ne lépjetek a pogányokhoz vezető útra, s a szamaritánusok városába be ne térjetek. Menjetek inkább Izrael házának elveszett juhaihoz. Menjetek, és hirdessétek, hogy elközelgett a mennyek országa.” Mt 10,1-7

Elmélkedés

A tizenkét apostol nevének felsorolását olvassuk az evangéliumban. Jézus hatalmat és küldetést ad nekik. Ő a kezdeményező. A Tizenkettő elfogadja a választást és az ezzel járó sorsot, valamint a küldetést. Engedték, hogy Mesterük új feladatot bízzon rájuk. Megbízást kapnak, hogy hirdessék Isten országának eljövetelét. Természetesen nem elszakadva a Mestertől, hanem mindenkor az ő nevében. Jézus azért hozza létre a tizenkét apostol közösségét, hogy e kiválasztottak tanúi legyenek annak, hogy elkezdődött Isten országának megvalósulása a földön, s ennek hirdetőivé váljanak. Az apostolok tehát közösséget, teljes életközösséget vállalnak az Úrral. A Jézus általi megbízás ezen formája figyelmeztetés: az apostolok utódainak és a hithirdetőknek a munkája minden korban csak akkor lehet gyümölcsöző, ha életközösségben vannak Istennel.

Egy másik szempontból is fontos a kiválasztás eseménye. Az Isten országának eljövetelét igazoló jelek Jézus korában és napjainkban egyaránt érdeklik az embereket. Miről ismerhető fel ezek megvalósulása? Az igehirdetés, az evangélium terjesztése, a csodák és az isteni irgalmasság megtapasztalása mind-mind az ország jelei. Az apostolok meghívása és közösséggé formálása szintén Isten uralmának a jele. Ha én is az apostolokra alapozott krisztusi közösségnek, az Egyháznak az élő tagja vagyok, akkor bennem is elkezdődött már megvalósulni az Isten országa.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Az igehirdetés, a szentségek kiszolgáltatása, a tanúságtétel, a szeretetgyakorlás és a misszió minden formája a te nevedben történik. A te nevedben hirdetjük az evangéliumot és gyakoroljuk az irgalmas szeretet cselekedeteit. Te megfelelő segítséget adsz nekünk küldetésünk teljesítéséhez azáltal, hogy elküldöd számunkra a Szentlelket. A Lélek indít minket az igehirdetésre és a tanúságtételre, ő irányítja és vezeti az Egyházat a misszióban és a Szentlélek gondoskodik a missziós szolgálat eredményességéről. Adj jóindulatot mindazok szívébe, akikhez te küldesz minket!

Amikor Jézus Kafarnaumban tanított, egy elöljáró lépett hozzá, leborult előtte, és így kérlelte: „Uram, a leányom most halt meg. De jöjj, tedd rá kezedet, és életre kel.” Erre Jézus fölkelt, és tanítványaival együtt elment vele. Közben egy asszony, aki tizenkét éve vérfolyásban szenvedett, hátulról Jézus közelébe férkőzött, és megérintette ruhájának szegélyét. Azt gondolta magában: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” Jézus erre megfordult, ránézett, és így szólt: „Bízzál, leányom! Hited meggyógyított téged.” Attól az órától fogva egészséges lett az asszony. Amikor Jézus az elöljáró házába ért, és látta a fuvolásokat meg a lármás tömeget, rájuk szólt: „Távozzatok, hiszen nem halt meg a leány, csak alszik!” Azok kinevették. Miután eltávolították a tömeget, Jézus bement, megfogta a leány kezét, és az életre kelt. Ennek híre elterjedt azon az egész vidéken. Mt 9,18-26

Elmélkedés

Két csoda történetét olvassuk a mai evangéliumban. Az elöljáró lánya életéért, a beteg asszony saját gyógyulásáért fordul Jézushoz. Mekkora hit és bizalom van mindkettőjükben! Nem reménytelenül, hanem bizalommal kérnek segítséget. Az elöljáró hisz abban, hogy lánya életre fog kelni, ha Jézus ráteszi kezét. Ezért mondja: „Uram, a leányom most halt meg. De jöjj, tedd rá kezedet, és életre kel.” Az asszony ugyan egyetlen szót sem szól, de abban a reményben érinti meg Jézus ruháját, hogy már ez is elég lesz gyógyulásához. Mindkettőjük példája azt igazolja, hogy hisznek Jézus isteni erejében és gyógyító hatalmában.

Az evangélista egyértelműen a Jézusban való hitet akarja kiemelni. Az elöljáró mély hitét fejezi ki a tény, hogy bár gyermeke már halott, ő mégis azt meri kérni Jézustól, hogy keltse életre. A beteg asszony szintén hite révén nyer gyógyulást bajából. A hit tehát ott kezdődik, ahol az emberi tudás és tapasztalat véget ér. Hiszen tapasztalatunk szerint az elhunytakat nem lehet visszahozni az életbe. Az elöljárónak is ez volt a tapasztalata. De akkor miben reménykedett? Miben bízott? Kérése annak bizonyítéka, hogy az emberi tapasztalatokat Isten képes felülmúlni. Hitével, hitének kifejezésével az elöljáró már tett egy lépést a csoda felé. Vajon én merek-e Jézustól hittel rendkívüli dolgokat kérni? Vajon én kifejezem-e hitemet, hogy velem is csoda történhessen?

A halott lány számára Jézus új életet ajándékoz, az asszonynak pedig gyógyulást. A Jézusban való hit számomra is új életet ajándékoz. A hit gyógyító, mindenekelőtt lelkemet gyógyító erő.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Nincs szükséged csodálkozókra és bámészkodókra, hanem követésre hívsz minket. Nincs szükséged buzdítókra és lelkes éljenzőkre sem, hanem arra hívsz minket, hogy nyomodban járjunk, tanítványaid legyünk. Segíts, hogy mindig észrevegyem, amikor mellém lépsz! Segíts, hogy a világ zaja közben is meghalljam, amikor megszólítasz! Növeld bennem a készséget, hogy azonnal induljak és kövesselek! Hiszem, hogy indulni, a te követésedre vállalkozni csak szabadon és Istentől vezetve érdemes.

Az apostolok kiválasztása után Jézus kiválasztott más hetvenkét tanítványt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahová menni szándékozott. Így szólt hozzájuk: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába. Menjetek! Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek magatokkal se erszényt, se tarisznyát, se sarut. Az úton senkit se köszöntsetek. Ha betértek egy házba, először is ezt mondjátok: Békesség e háznak! Ha békesség fia lakik ott, rászáll a ti békességtek, ha nem, visszaszáll rátok. Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek és igyátok, amijük van. Mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra. Ha egy városba érkeztek, és szívesen látnak titeket, egyétek, amit elétek adnak. Gyógyítsátok meg ott a betegeket, és hirdessétek: Elérkezett hozzátok az Isten országa! De ha betértek valamelyik városba, és nem látnak titeket szívesen, menjetek ki az utcára, és mondjátok: Még a port is lerázzuk, ami városotokban a lábunkra tapadt, de tudjátok meg: Elérkezett hozzátok az Isten országa. Bizony mondom nektek: Szodomának könnyebb sorsa lesz azon a napon, mint ennek a városnak.” A hetvenkét tanítvány nagy örömmel tért vissza. „Uram – mondták –, a te nevedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk.” Ő így válaszolt: „Láttam a sátánt: mint a villám, úgy bukott le az égből. Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden ellenséges erőn úrrá legyetek: Semmi sem fog ártani nektek. Mindazonáltal ne annak örüljetek, hogy a gonosz lelkek engedelmeskedtek nektek. Inkább annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a mennyben.” Lk 10,1-12. 17-20

Elmélkedés

Bárányok a farkasok között

Az evangéliumokban olvashatunk arról, hogy nyilvános működése idején Jézus missziós útra küldi az általa kiválasztott tizenkét apostolt. Máté és Márk mellett Lukács evangélista is beszámol erről az eseményről (vö. Lk 6,1-6), de ő az egyetlen, aki egy másik misszióba küldést is megemlít, a hetvenkét tanítvány küldését, amelyről a mai evangéliumi részben olvasunk.

A leírás jellegzetessége, hogy nem a tanítványok tevékenységéről, munkájáról, Mesterük nevében végzett szolgálatáról ír, hanem a Jézus általi küldés áll a középpontban. Ezáltal világít rá a misszió, a küldetés természetére és tartalmára, amely egyrészt bepillantást enged abba, hogy az első időkben hogyan indult az evangélium hirdetése, másrészt irányelveket tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a későbbi időkben mit érdemes szem előtt tartania azoknak, akik Krisztus követségében indulnak. A küldöttek a bárányok szelídségével indulnak, szinte teljesen védtelenek az ellenséges érzületű emberekkel szemben, de mindenkor számíthatnak küldőjük segítségére. A missziónak minden korban az a célja, hogy Isten országának jelenléte megtapasztalható legyen az emberek számára. Ezt a célt szolgálja az evangélium üzenetének a hirdetése és a betegek gyógyítása is, amelyre szintén hatalmat kapnak a tanítványok.

Amikor Szent Lukács megírja evangéliumát, már élő keresztény közösségek léteznek, amelyek ugyan nem nagy létszámúak, de lassan kezdenek kialakulni bennük a különféle szolgálatok. E szolgálatok eredetét a hetvenkét tanítvány küldetésének leírásával egészen Jézusig vezeti vissza Lukács, bemutatva azt, hogy mind az igehirdetés, mind a gyógyítás feladata volt az első küldötteknek. A tanítványoknak ezt a hetvenkettes csoportját megkülönböztetjük az Úr tizenkét apostolától, bár valamennyien küldöttek.

Jézus így indítja útnak őket: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés.” E kijelentés is megerősíti, hogy már az apostoli idők után járunk. A vetés munkáját Jézus és az apostolok már korábban elvégezték, mostanra elérkezett az aratás ideje, amely az új küldöttek feladata. Ha kevés a szolgálatot végzők száma, akkor az eredeti küldőhöz kell fordulni: „Kérjétek hát az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.” Ennek értelmében minden egyházi szolgálat Krisztustól eredeztethető, hozzá nyúlik vissza. Másnak nincs hatalma ahhoz, hogy újabb küldötteket nevezzen ki.

A közösség tagjai az Egyházban szolgálatot végző személyekre mindig úgy tekintsenek, mint akiket Krisztus személyesen választott ki, s imádkozzanak értük, hogy hűségesek legyenek küldőjükhöz!

A kifejezés, hogy „maga előtt” küldte őket, kettős értelmű. Egyrészt azt jelenti, hogy a küldöttek feladata Jézus érkezésének előkészítése, másrészt arra utal, hogy nem önmagukat vagy az általuk igaznak tartott tanítást kell hirdetniük, hanem Jézus tanítását.

A küldetésre induláskor és annak teljesítése során nincs helye az ábrándozásnak! Kijózanítóan hat az Úr figyelmeztetése: „Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé”, s e szavak minden kor igehirdetőinek szólnak. Vannak, akik ennek hatására azt mondják, hogy ők inkább nem vállalják a veszélyes feladatot. Ők nyugodtabb életre vágynak, nem kívánnak küzdelmeket, ezért kényelmes életükből inkább nem mozdulnak ki. Mások meg azt mondják, hogy ez már izgalmas kalandnak tűnik, végre tehetünk valami fontosat, végre felajánlhatjuk egy jó cél megvalósítására az életünket. Ők nem félnek a küzdelmektől, mert tudják, hogy ezek során is támogatja őket az, akitől küldetésüket kapták és azzal is tisztában vannak, hogy a küzdelmek csak megerősítik hitüket és elszántságukat, de el nem téríthetik őket a rájuk bízott feladattól.

Van-e bátorságom Krisztus nevében elindulni a „farkasok” közé?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Előítéleteinket és hitetlenkedésünket félretesszük, és nyitott szívvel hallgatunk téged, mert szavaidban felismerjük az örök élet tanítását. Engedjük, hogy új dolgokat taníts nekünk, új feladatokkal bízzál meg, új utakon vezess minket. Hisszük, hogy valóságos Isten és valóságos ember vagy. Szenvedésedben, halálodban és feltámadásodban megmutatkozott, hogy valóban Isten vagy. Segíts, hogy meg tudjuk mutatni az igazságot keresőknek a hitetlenségből a hitre vezető utat! Tégy minket hitvalló és hithirdető kereszténnyé a világban!