Napi evangélium

Abban az időben Jézus elment Názáretbe, ahol (egykor) nevelkedett. Szokása szerint bement szombaton a zsinagógába, és olvasásra jelentkezett. Izajás próféta könyvét adták oda neki. Szétbontotta a tekercset, és éppen arra a helyre talált, ahol ez volt írva: „Az Úr Lelke van rajtam. Fölkent engem és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, s hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabaddá tegyem az elnyomottakat, és hirdessem: elérkezett az Úr esztendeje.” Összetekerte az írást, átadta a szolgának, és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. Ő pedig elkezdte beszédét: „Ma beteljesedett az írás, amelyet az imént hallottatok.” Mindenki helyeselt neki, és csodálkozott a fönséges szavakon, amelyek ajkáról fakadtak. „De hát nem József fia ez?” – kérdezgették. Ekkor így szólt hozzájuk: „Biztosan ezt a mondást szegezitek majd nekem: „Orvos, gyógyítsd önmagadat! A nagy tetteket, amelyeket – mint hallottuk – Kafarnaumban végbevittél, tedd meg a hazádban is!” Majd így folytatta: „Bizony, mondom nektek, hogy egy próféta sem kedves a maga hazájában. Igazán mondom nektek, sok özvegy élt Izraelben Illés idejében, amikor az ég három évre és hat hónapra bezárult, úgyhogy nagy éhínség támadt az egész földön. De közülük egyikhez sem kapott Illés küldetést, csak a szidoni Cáreftában élő özvegyasszonyhoz. Ugyanígy Elizeus próféta korában is sok leprás élt Izraelben, s egyikük sem tisztult meg, csak a szíriai Námán.” Ezt hallva, a zsinagógában mind haragra gerjedtek. Felugrottak, kiűzték őt a városon kívülre, és fölvezették arra a hegyre, amelyen városuk épült, a szakadék szélére, hogy letaszítsák. De ő áthaladt közöttük, és eltávozott. Lk 4,16-30

Elmélkedés

Jézus sikertelen názáreti fellépéséről olvasunk a mai evangéliumban. Szent Lukács Jézus nyilvános működésének kezdetére teszi az eseményt, míg ugyanez a történet Máté és Márk művében későbbi időpontban található. Mivel a Lukács szerinti változatban még a tanító út kezdetén vagyunk, ezért Jézus beszéde mintegy programbeszédnek tűnik, amelyben saját küldetéséről ad tanítást. Izajás próféta jövendölését önmagára vonatkoztatja. Ő az, akin nyugszik az Úr Lelke. Kettős megerősítés ez számára. Egyrészt a Szentlélek erejével cselekszik, másrészt ez a Lélek az Úrtól, az Istentől, a mennyei Atyától jön el számára. Jézus tehát korának tanítóival ellentétben nem saját emberi bölcsességét tanítja, hanem azt az örömhírt hirdeti a Lélek erejével, amit az Atyától hozott el nekünk.

Ezek szerint jövetelének az a célja, hogy a Szentlélek erejével szabadulást hirdessen mindazoknak, akik testi vagy lelki betegségben szenvednek, vagy akiket korlátoznak szabadságukban. Jézus jövetelének másik célja, hogy az örömhírt mindenkinek, köztük a szegényeknek is hirdesse. A gazdag emberek ugyanis igyekeznek sok kiváltságot szerezni maguknak, hogy életük minél biztonságosabb és boldogabb legyen. A lélek boldogságát adó evangélium viszont mindenkinek szól.

A beszéd állásfoglalásra készteti a názáretieket. A kezdeti helyeslést követően azonban felháborodnak, a hangulat ellenségesre fordul, szembefordulnak Jézussal. Az ellenségeskedésük odáig fajul, hogy az életére törnek, halálát akarják. Én hogyan hallgatom Jézus tanítását?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Szívünk nemes szándékával keresünk téged, mert evangéliumodban felismertük az örök élet tanítását. Az evangélium szerint élve akarunk követni téged, mert egyedül a te tanításod és személyed követésre méltó. Nem adjuk életünket látszat-igazságok szolgálatára, hanem evangéliumod teljes igazságát, mint igazi örömhírt akarjuk hirdetni azoknak, akik tévedéseik után életünk értelmét keresik. Ismerjék fel ők is, hogy te vezetsz bennünket az örök üdvösségre!

Miután Jézus megkezdte nyilvános működését, Heródes Antipász király elfogatta Jánost, és börtönbe vetette. Testvérének, Fülöpnek felesége, Heródiás miatt tette, akit feleségül vett. János ugyanis figyelmeztette Heródest: „Nem szabad elvenned testvéred feleségét.” Emiatt Heródiás áskálódott ellene. Szívesen eltétette volna láb alól, de nem tehette. Heródes ugyanis félt Jánostól, mert tudta, hogy igaz és szent ember. Ezért meg akarta őt menteni. Valahányszor beszélt vele, zavarba jött, mégis szívesen meghallgatta. Végül elérkezett a kedvező nap. Heródes a születése napján lakomát adott vezető embereinek, a magas rangú tiszteknek és Galilea előkelőségeinek. Közben Heródiás leánya bement, táncolt nekik, és Heródes meg vendégei előtt nagy tetszést aratott. A király így szólt a leányhoz: „Kérj tőlem, amit akarsz! Megadom neked.” Sőt meg is esküdött: „Bármit kérsz, megadom neked, még az országom felét is.” A leány kiment, és megkérdezte anyjától: „Mit kérjek?” Anyja ezt felelte: „Keresztelő János fejét.” Erre visszasietett a királyhoz, és előadta kérését. „Azt akarom, hogy most azonnal add nekem egy tálon Keresztelő János fejét!” A király nagyon elszomorodott emiatt, de esküjére és a vendégekre való tekintettel nem akarta kedvét szegni. Azonnal elküldött egy hóhért azzal a paranccsal, hogy hozza el János fejét. Az elment, lefejezte őt a börtönben, és elhozta fejét egy tálon. Odaadta a leánynak, a leány pedig elvitte anyjának. Amikor János tanítványai meghallották, eljöttek, elvitték János testét, és egy sírboltba temették. Mk 6,17-29

Elmélkedés

Jézus előhírnökének, Keresztelő Jánosnak a halálára, vértanúságára emlékezik Egyházunk a mai napon. János vesztét az okozta, hogy nem hallgatott a bűnről, hanem szóvá tette azt. János úgy gondolja, hogy egyetlen ember sem helyezheti magát a törvények fölé. Még az uralkodó sem engedheti meg magának azt, hogy törvénysértő kapcsolatot tartson fenn. Isten küldötte nem hallgathat, hanem figyelmeztetnie kell a bűnösöket. A vértanúság történetét Márk evangélista úgy írja le, hogy szembeállítja egymással a jót és a rosszat, az igazat és a bűnöst, az ártatlant és a kegyetlent.

Keresztelő János személye a keresztény igehirdetésben úgy tűnik elénk, mint aki életével és halálával egyaránt Krisztusra mutat. János a próféta, aki a sivatagban él és előkészíti Jézusnak, a Messiásnak érkezését. Ő tehát az előhírnök, aki rámutat a Megváltóra. János bűnbánatot hirdet az embereknek, s valamivel később Jézus is ugyanezt teszi. A Keresztelő körül kisebb tanítványi kör alakul ki, de nem sajnálja, amikor tanítványai közül egyesek Jézushoz csatlakoznak, az ő követői lesznek. Jézus tanúja ő, aki halálával is előre jelzi a Megváltó sorsát. Tudatában van saját szerepének és küldetésének és soha nem akar túllépni azon, nem helyezi önmagát Jézus elé.

Keresztelő János életpéldája erősítse bennünk annak tudatát, hogy a mi keresztény küldetésünk is a Krisztusról való tanúságtétel.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus, te vagy a mindenség királya! Hittel várjuk eljöveteledet és a veled való találkozást. A hitről való tanúságtétel minden korban bátorságot kíván a keresztényektől, tőlünk. Bátorságot, hogy az üldözések idején, az elutasításokat megtapasztalva vagy az emberek közönyét látva is folytatódjon az evangélium hirdetése és a hit terjesztése. Annak tudatában élünk, hogy a te megbízásodból, a te munkatársadként adjuk tovább a hitet. Nevelj minket az alázatra, hogy ne önmagunkat, hanem téged és a te örömhíredet hirdessük!

Amikor Jézus a világ végéről beszélt, így szólt tanítványaihoz: Virrasszatok, mert nem tudhatjátok, mely napon jön el a ti Uratok! Mert nyilvánvaló, hogy ha a ház gazdája tudná, hogy melyik órában jön a tolvaj, fenn virrasztana, és nem hagyná, hogy betörjenek a házba. Legyetek tehát ti is készen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amikor nem is gondoljátok. Mit gondoltok? Ki a hű és okos szolga, akit gazdája háza népe fölé rendelt, hogy kellő időben élelmet adjon nekik? Boldog az a szolga, akit hazatérő ura ebben a munkában talál. Bizony, mondom nektek: rábízza egész vagyonát. Ha azonban az a szolga gonosz, és azt mondja magában: „Késik a gazdám!”, aztán verni kezdi szolgatársait, és együtt eszik-iszik a részegeskedőkkel; s megjön ennek a szolgának ura azon a napon, amikor nem várja, és abban az órában, amikor nem is sejti, – ura kegyetlenül megbünteti, és a képmutatók sorsára juttatja. Ott aztán sírás és fogcsikorgatás lesz. Mt 24,42-51

Elmélkedés

A világ végéről, a végső ítéletről beszél Jézus tanítványainak. Bár most is hasonlatot alkalmaz, szavaiból egy dolog egészen világosan kiderül: a végső idők bekövetkezésének időpontja az ember számára nem ismert, de mivel bármikor megtörténhet, ezért felkészültnek kell lennünk.

Jézus mennybemenetele óta a Krisztust követő ember és az egész Egyház várakozik. E várakozás az Úr második eljöveteléig tart. Várakozunk és virrasztunk. Nyitva kell hagynunk a szívünket, hogy Isten betölthesse vágyainkat. A várakozó ember tudja, hogy valami történni fog. Hamarosan valaki be fog lépni az életébe, elkezdődik egy találkozás, egy barátság, egy kapcsolat. Nyitva kell hagynunk a szívünket, hogy a másik személy, ember vagy maga Isten önmagával ajándékozhasson meg minket. Félre kell tennünk az előítéleteinket és az elvárásainkat, mert nem biztos, hogy a másik azt akarja nekünk adni, amit mi elképzelünk. Meg kell hagynunk a másik személy szabadságát, hogy önmagát adhassa nekünk. Ha úgy gondoljuk, hogy mindenünk megvan, akkor mit is várhatnánk Istentől? A tolvajra, aki el akarja venni azt, ami a miénk, nem érdemes várakoznunk. Istenre, aki önmagát adja nekünk, érdemes várnunk.

Az igazi szeretet várakozik, képes türelemmel várni. Várjuk szeretettel és türelemmel az Istennel való találkozást!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Gondviselő Istenünk! Te szeretetből teremtettél meg minket és életünk minden napján kimutatod irántunk szeretetedet. Adj nekünk éleslátást és bölcsességet, hogy észrevegyük szereteted jeleit, mindazt, amivel testi és lelki fejlődésünket segíted és az üdvösség felé vezetsz minket! Oszlasd el félelmeinket, aggódásainkat és bizonytalanságainkat! Segíts, hogy bizalommal tekintsünk jövőnk felé és teljes bizalommal adjuk életünket neked! Gondoskodj rólunk, családunkról, szeretteinkről és minden emberről! Mutasd meg jóságodat minden ember felé!

Jézus egyszer így korholta az írástudókat és a farizeusokat: Jaj, nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhanyagoljátok azt, ami a legfontosabb a törvényben: az igazságosságot, az irgalmat és a hűséget. Ezeket meg kell tenni, de azokat sem szabad elhanyagolni! Vak vezetők! Megszűritek a szúnyogot, de lenyelitek a tevét. Jaj, nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Megtisztítjátok a pohár és a tál külsejét, belül azonban tele vagytok kapzsisággal és tisztátalansággal. Vak farizeus! Tisztítsd meg előbb a pohár belsejét, akkor majd a külseje is tiszta lesz! Mt 23,23-26

Elmélkedés

A tegnapi evangélium szerint a farizeusok és az írástudók legnagyobb bűne az, hogy nem segítik az embereket az üdvösségre jutásban, hanem akadályozzák őket. A mai részben Jézus tovább sorolja vádjait ellenük, feltárván a farizeusi lelkületet és annak hiányosságait. A farizeus ugyan törvényismerő és törvénytisztelő ember, de mindez nála csak látszat. A vallásosság csupán külső cselekedetekben mutatkozik meg, de szíve valójában távol van Istentől.

Jézus érdekes kifejezést használ rájuk, amikor vaknak nevezi őket. Vakok, mert nem látják meg az igazán lényegeset és jelentéktelen dolgokra pazarolják figyelmüket. Vakok, mert nem látják meg saját bűneiket, hanem tökéletesnek tartják magukat. Vakok, mert nem veszik észre, hogy mi volna az igazi feladatuk, hivatásuk. Lelki vakságról, elvakultságról van itt szó. Jézus azt szeretné, ha az ő szemük is felnyílna, és eljutnának az igaz Isten ismeretére. Belelát lelkük mélyébe és észreveszi hiányosságaikat, bűneiket, amelyeket leplezni próbálnak.

A farizeusi lelkületet roppant nehéz észrevennünk magunkon. Másokban rögtön felismerjük, de késlekedünk felismerni önmagunkban. A bennünk megszólaló farizeus mindig azt állítja, hogy nincs bűnünk. A rendszeres szentgyónás jó eszköz arra, hogy szembesüljünk önmagunkkal és Isten valóban megtisztítsa lelkünket.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Te valóságosan jelen vagy az Oltáriszentségben, jelen vagy templomainkban. Minden templom az igaz Isten imádására és tiszteletére szolgáló hely, jelenléted helye, a hívő közösség helye, a veled való találkozás helye, az irgalom helye. Jelenléted, közelséged miatt templomainkban mindannyian otthon érezhetjük magunkat. A templom számunkra egy kis földi mennyország. Segíts minket, hogy a mennyei Atya földi házából az ő örök házába, a mennybe jussunk!

Jézus egyszer így korholta a farizeusokat: Jaj, nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Elzárjátok a mennyek országába vezető utat az emberek elől. Ti magatok nem mentek be oda, és azokat sem engeditek odajutni, akik be szeretnének menni. Jaj, nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Tengert és szárazföldet bejártok, hogy egyetlen pogányt megtérítsetek, és ha megtért, a kárhozat fiává teszitek, kétszerte inkább, mint magatokat. Jaj, nektek, vak vezetők! Azt mondjátok: „Ha valaki a templomra esküszik, az semmi; ha azonban a templom aranyára esküszik, az kötelez.” Ti, esztelenek és vakok! Hát mi nagyobb: az arany vagy a templom, amely megszenteli az aranyat? – Továbbá azt mondjátok: „Ha valaki az oltárra esküszik, az semmi, de ha a rajta lévő áldozati ajándékra esküszik, az kötelez.” – Ti, vakok! Hát mi nagyobb: az áldozati ajándék vagy az oltár, amely megszenteli az ajándékot? Aki tehát az oltárra esküszik az esküszik az oltárra és mindarra, ami rajta van. Aki a templomra esküszik, az esküszik a templomra és arra, aki ott lakik. Végül, aki az égre esküszik, az az Isten trónjára esküszik és arra, aki a trónon ül. Mt 23,13-22

Elmélkedés

Az elmúlt napok evangéliumi történeteinek és példabeszédeinek fő témája az üdvösség kérdése volt. Szó esett már arról, hogy Isten minden embert meghív az üdvösségre és segítséget is ad ahhoz, hogy eljussunk a mennybe, mindenekelőtt az ő Fia, Jézus Krisztus személyében. Isten szintén azért adja törvényeit, parancsait, hogy ilyen módon is utat mutasson számunkra. Az üdvösség útján Isten embereket is mellénk állít, akik a jó irányba igazítanak minket.

Az ószövetségi időkben a törvénytudóknak éppen az volt vagy az lett volna a hivatásuk, hogy Isten törvényeinek helyes értelmezésével és azok megtartására való tanítással segítsék az embereket, de ennek a feladatnak sajnos nem tettek eleget. Jézus bírálata keményen hangzik feléjük: „Elzárjátok a mennyek országába vezető utat az emberek elől. Ti magatok nem mentek be oda, és azokat sem engeditek odajutni, akik be szeretnének menni.” Jézus ítélete szerint a törvénytudók munkássága egyáltalán nem hatékony, nem szolgálja a jó célt, hanem kifejezetten káros. Az embereket nem segítik abban, hogy közeledjenek Istenhez és helyes módon fejezzék ki tiszteletüket iránta, hanem valójában eltávolítják őket Istentől.

Csak akkor vagyok képes másokat támogatni az üdvösségre jutásban, ha én magam is erre törekszem. Elsősorban nem szavaimmal, hanem életpéldámmal segíthetek másoknak.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! Hisszük, hogy a halál után minden ember fel fog támadni. Jó vagy rossz cselekedeteink alapján az üdvösséget vagy a kárhozatot nyerjük el. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy félünk a kárhozattól. Ébreszd fel bennünk az üdvösség vágyát és mutasd meg, hogy mit kell tennünk érte! Hisszük, hogy az üdvösség beteljesedésekor megszűnik a betegség, a szenvedés és a halál, megszabadulunk minden rossztól. Krisztus győzelme ez, amelyben mi is részesülünk. Urunk, vezess minket az üdvösségre!

Abban az időben Jézus tanított mindazokban a városokban és falvakban, amelyeken áthaladt. Így tette meg az utat egészen Jeruzsálemig. Valaki megkérdezte tőle: „Uram, kevesen üdvözülnek?” Ezt válaszolta neki: Törekedjetek bemenni a szűk kapun, mert mondom nektek, sokan próbálnak majd bejutni, de nem tudnak. A ház ura feláll és bezárja az ajtót, ti meg kint maradtok és zörgetni kezdtek az ajtón: Uram, nyisd ki nekünk! Akkor azt fogja nektek mondani: Nem tudom, honnan valók vagytok. Ti bizonygatjátok: A szemed láttára ettünk és ittunk, a mi utcánkon tanítottál. De ő megismétli: Nem tudom, honnan valók vagytok. Távozzatok egy szálig, ti gonosztevők! Lesz sírás és fogcsikorgatás, amikor Ábrahámot, Izsákot, Jákobot és a prófétákat mind az Isten országában látjátok, magatokat meg kirekesztve. Jönnek majd keletről és nyugatról, északról és délről, és helyet foglalnak az Isten országában. Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók. 2025. augusztus 24. – Évközi 21. vasárnap

Elmélkedés

Törekedjünk az üdvösségre!

Életünk olyan út, amelyet végig kell járnunk. A hitetlen ember azt gondolja, hogy ez az út nem vezet sehová. Élete során nem halad egy számára fontos cél felé, hanem inkább csak kóborol, néha visszafordul, sokszor irányt változtat, időnként észreveszi, hogy csak körbejár, s mindig csak oda jut vissza, ahonnan elindult.

A hívő embernek ezzel szemben van határozott úti célja. Földi élete végén az üdvösségre, az örök életre akar eljutni. Nem elegendő azonban, ha valaki állandóan csak erre a végső célra gondol, s mit sem törődik azzal, hogy az úton állandóan előre kell haladnia. Isten persze megtehetné, hogy megkímél minket az életút fáradalmaitól, s hirtelen a mennybe segít minket, de nem teszi. Ahogyan Fiának, Jézusnak az esetében sem tette. Neki is végig kellett járnia az élet keresztútját, s a halálon keresztül jutott csak be a mennybe. Nekünk is hasonló úton kell haladnunk.

Az evangéliumban arról olvasunk, hogy Jézus útban van Jeruzsálem felé, ahol majd küldetése beteljesedik az ő halálával és feltámadásával. Útközben valaki hozzá lép és ezt a kérdést teszi fel: „Uram, kevesen vannak, akik üdvözülnek?” A kérdés általános jellegű, az üdvösségre jutók száma a kérdés, vajon sokan vagy kevesen vannak. Jézus viszont úgy felel, hogy a kérdést személyessé akarja tenni. Nem az a fontos, hogy sokan vagy kevesen üdvözülnek, hanem hogy az ember, történetesen a kérdező, vagy a XXI. században evangéliumot olvasó mit tesz saját üdvössége érdekében? Törekszik-e egyáltalán arra, hogy eljusson az örök életre? Fogalmazhatunk úgy is, hogy a kérdés elméleti, de Jézus válasza gyakorlati. Az embernek nem elég elméletben ismernie az üdvösség feltételeit, hanem konkrét cselekedeteket kell tennie saját üdvössége érdekében.

Egy fiatal pap mesélte első, önálló plébánosi helyének tapasztalatait néhány hónap után. A legtöbben azért jöttek a plébániára, hogy az egyházközségi hozzájárulást befizessék vagy misét írassanak. Néhányan keresztelés vagy esküvő ügyében keresték fel, mások hivatali ügyben. Volt, aki ajánlást kért gyermekének az egyházi iskolába, voltak koldusok is, akik adományt kértek. Ha az utcán megállították, mindig azt kérdezik, hogy mikor lesz a legutóbb elhunyt személy temetése. Viszont azt még senki sem kérdezte meg, hogy hogyan üdvözülhet.

Ennyire kevesen lennének, akik üdvözülni akarnak? A mindennapi teendőink között sajnos gyakran elfeledkezünk végső célunkról. Egész emberi életünknek csak akkor van értelme, ha állandóan egyre közelebb kerülünk az üdvösséghez. Hiábavaló minden fáradozásunk és munkánk, ha ettől eltávolít bennünket. Tevékenységeink közben néha gondoljunk arra, hogy előbbre jussunk az üdvösség útján! Ha nem tudjuk a módját, feltétlenül kérdezzük meg valakitől, aki Isten szolgájaként tevékenykedik. Bátorítok mindenkit, tegyen egy próbát! Ezen a héten kérdezze meg a plébános vagy káplán atyától, hogyan üdvözülhet? Ha első pillanatban furcsán nézne, nyugodtan ismételjük meg a kérdést, hivatkozzunk arra, hogy Jézustól is ezt kérdezték egykor.

A Jézus által példaként említett szűk, majd idővel bezáruló ajtó képe kissé félelmet kelt bennünk. Mi lesz, ha az ajtón kívül maradunk? A kint rekedők számára a bíró kimondja az ítéletet: Most már túl késő! Távozzatok! Nem fogtok bebocsátást nyerni! Ezt olvasván persze, hogy elfog minket a félelem és az aggodalom. Ugyanakkor jusson eszünkbe az is, hogy az irgalmas Isten nem vesztünket akarja, hanem üdvösségünket. Törekedjünk hát eljutni az üdvösségre!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Napjainkban az életrevalóság, a siker, a jogokért való küzdelem, a büszkeség, a teljesítményre való törekvés, az eredményesség sok ember számára vált az élet jelszavává. De el kell ismernünk, hogy mindezek az alázatosság, a szerénység és a szolgálatkészség nélkül rossz útra visznek. Te azt kérted egykor tanítványaidtól és azt kéred követőidtől most is, hogy tőled, a te példádból tanuljuk meg a szelídséget és az alázatot. Segíts minket, hogy követni tudjuk példádat! Te meghívsz minket a veled való szeretetközösségbe, az öröm asztalához. Boldogok vagyunk, hogy vendégeid lehetünk. Boldogok vagyunk, hogy leülhetünk ünnepi asztalodhoz. Boldogok vagyunk, hogy hívásodra szeretettel válaszolhatunk.

Abban az időben Jézus ismét példabeszédekben szólt a főpapokhoz és a nép véneihez: A mennyek országa olyan, mint amikor egy király menyegzőt rendezett a fiának. Elküldte szolgáit, hogy szóljanak a meghívottaknak, jöjjenek a menyegzőre. Ők azonban nem akartak jönni. Erre más szolgákat küldött: „Mondjátok meg a meghívottaknak: Íme, a lakomát elkészítettem. Ökreim és hizlalt állataim leöltem. Minden készen áll, jöjjetek a menyegzőre!” De azok mindezzel mit sem törődve szétszéledtek: az egyik a földjére ment, a másik az üzlete után nézett. A többiek pedig a szolgáknak estek: összeverték, sőt meg is ölték őket. A király nagy haragra lobbant. Elküldte seregeit, és felkoncoltatta a gyilkosokat, városukat pedig felégette. Azután így szólt a szolgákhoz: „A menyegző kész, de a meghívottak nem voltak rá méltók. Menjetek hát ki az útkereszteződésekre, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre!” A szolgák kimentek az utakra és összeszedtek mindenkit, akit csak találtak, gonoszokat és jókat egyaránt. A lakodalmas ház megtelt vendégekkel. Amikor a király bejött, hogy megszemlélje a vendégeket, meglátott köztük egy embert, aki nem volt menyegzős ruhába öltözve. Megszólította: „Barátom, hogy jöhettél be ide, ha nincs menyegzős ruhád?” De az csak hallgatott. Erre a király megparancsolta a szolgáknak: „Kezét-lábát kötözzétek meg, és dobjátok ki a külső sötétségre! Ott sírás lesz és fogcsikorgatás!” Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak! Mt 22,1-14

Elmélkedés

Jézus mai példázata azt tanítja, hogy Isten mindenkit meghív a mennyei boldogságra, de ezt nem kényszeríti rá senkire. Egyesek nem fogadják el a meghívást, mások ugyan elfogadnák, de nem bizonyulnak méltónak rá. A kifogások meglehetősen ostobán hangzanak. A visszautasítás okaként olyan tevékenységek szerepelnek, amelyeket bármilyen más időpontban el lehetne végezni. A felhozott indokok ugyanakkor az udvariatlanságról is tanúskodnak. Az érintetteknek úgy kellett volna tekinteniük a király meghívására, hogy megtiszteltetés érte őket. A lakomára való hívás azt jelenti, hogy a meghívó bizonyos kapcsolatban van a meghívottakkal és szeretetét fejezi ki azzal, hogy egy asztalhoz kíván ülni velük. A meghívottak részéről szintén a szeretet kifejezése az elfogadás, illetve az ellenszenv kifejezése a visszautasítás. A király szolgáinak bántalmazása már kifejezetten a gyűlölet jele.

Hogy van ez Istennel való kapcsolatunkban? Nem az ember érdemén múlik a meghívás, hanem Isten jóságán. Az ember iránt való szeretettől vezetve mindannyiunknak meg szeretné adni az örök boldogságot. Szabad akaratunk miatt akár vissza is utasíthatjuk ezt a szeretetteljes hívást, vagy ha menyegzős ruhánkat beszennyező bűneinkhez jobban ragaszkodunk, mint a megismert isteni szeretethez, akkor könnyen elveszíthetjük az üdvösséget.

A szentgyónás lehetőséget ad, hogy új, tiszta ruhába öltöztessem lelkemet.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! Te azt kéred tőlem, hogy ne legyek türelmetlen, ne veszítsem el reményemet, ne tagadjam meg hitemet, amikor Isten a szenvedésekkel vagy bármi más „rosszal” próbára tesz! Azt kéred, hogy szeressem őt a jón és a rosszon keresztül is, mert minden mögött Isten rejtezik! Keresztáldozatod azt mutatja, hogy az Atya iránti szeretet engedelmességet, tehetetlenséget, szenvedést jelent, de ugyanakkor mégis állandó Istenre figyelést és Isten akaratának elfogadását is. Uram! Segíts, hogy egész életemet a szeretetnek szenteljem!

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: Mindaz, aki meghallgatja szavaimat és szerintük cselekszik, ahhoz az okos emberhez hasonlít, aki a házát sziklára építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult a háznak, de az nem dőlt össze, mert sziklára épült. Aki viszont hallgatja szavaimat, de nem követi azokat, ahhoz az ostoba emberhez hasonlít, aki a házát homokra építette. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, nekizúdult a háznak, az összedőlt, és nagy romhalmaz lett belőle. Ezzel Jézus befejezte beszédét. A nép elragadtatással hallgatta tanítását, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók. Mt 7,24-29

Elmélkedés

Magyarok apostola

A ma ünnepelt Szent István királyt az ő fiával, Imre herceggel és Gellért püspökkel együtt László király kezdeményezésére 1083-ban nyilvánították szentté, miután megszerezték ehhez a szükséges engedélyeket VII. Gergely pápától. Minden valószínűség szerint a szentté avatást megelőzően íródott az ő életéről az a mű, amelyet a történetírás Szent István nagyobb legendájaként ismer, s amelynek szerzője feltehetően egy királyi udvarhoz tartozó szerzetes volt. A nagy legenda hűen tükrözi, hogy halála után néhány évtizeddel hogyan gondoltak a magyarok első királyukra, aki a keresztény hit terjesztésével méltán kapta a „magyarok apostola” nevet. Az írás szerint Szent István király valóban az apostolok utóda volt, akinek az isteni gondviselés azt a küldetést adta, hogy a nyugati keresztényeket korábban sokszor támadó, kalandozó magyarokat a keresztény hit igazságának útjára elvezesse. Ő maga ugyan nem hirdette az igét, de gondoskodott róla, hogy hithirdető szerzetesek és papok jöjjenek az országba, s királyi tekintélyével segítette munkájukat. A legendaíró szerint a szent uralkodó kitűnt az irgalmasság gyakorlásával, a szegények segítésével, békeszeretetével, műveltségével, bölcsességével és igazságos döntéseivel. A nagy legendában teljesen elmosódnak azok a vonások, hogy István egy földi ország királya volt, s előtérbe kerül, hogy a mennyei haza felé vezette népét. A mű talán legjellegzetesebb megfogalmazása Szent Istvánról az, hogy „a földi koronát mennyei koronára cserélte.” E kijelentés nem azt jelenti, hogy lemondott volna a földi ország kormányzásáról vagy elhanyagolta volna azt, inkább azon szándéknak felelt meg, hogy István életszentségét igazolja, hiszen az írás a szentté avatásra készült.

A jámbor uralkodóról alkotott képet árnyaltabbá tette a Szent István kisebb legendájaként nevezett mű, amely néhány évvel az előző után egy másik szerzetes által íródott, s célja az lehetett, hogy a vallásos erények elismerése mellett bemutassa a földi ország uralkodójának azon kiváló emberi tulajdonságait, amelyek alkalmassá tették arra, hogy népét kormányozza. A kis legenda szerint Szent István nem csak a hit terjesztését tartotta szívügyének, hanem arról is gondoskodott, hogy a nép a keresztény hit szerint élhessen. Ennek érdekében törvényeket hozott, amelyek közül a legismertebb, hogy minden tíz falu építsen templomot, ahová az emberek vasárnaponként eljárnak szentmisére. A törvényeket pedig erős kézzel betartatta, s nem riadt vissza attól sem, hogy a pogányok lázadásait letörje. Amíg a nagyobb legendában István isteni küldetésű apostolként, jámbor és könyörületes emberként, valamint a magyar nép első szentjeként mutatkozott meg mintegy túlvilági fényben tündökölve, addig a kisebbik az országot bölcsen, megfontoltan, határozottan és igazságosan vezető, művelt királyt állítja az olvasó elé.

A két legenda felhasználásával Könyves Kálmán király felkérésére egy harmadik élettörténet is készült, amelynek szerzője Hartvik püspök. Ő egyesítette a két legendát és kiegészítette további történetekkel, amelyek közül a legjelentősebb annak leírása, hogy Szent István miként kért országa számára koronát a római pápától. Ezekből a részekből tudjuk, hogy István vallási erényeinek és hittérítő apostolkodásának híre hamar eljutott a pápai udvarba, Rómába, amelynek köszönhetően a pápa örömmel hozzájárult a magyar király további egyházszervező munkájához. A két korábbi legendát a későbbi századokban nem olvasták, azokat csak a XVIII. század végén találták meg szerzetesi kolostorok könyvtárában. A középkor folyamán a Hartvik-féle élettörténet vitte tovább Szent István király tiszteletét.

Magyar népünk Szent Istvánnak köszönheti, hogy a keresztény igazság útján elindult. Rajtunk múlik, hogy megmaradunk-e ennek az igazságnak az útján. Segítsen bennünket a krisztusi úton való előrehaladásunkban és a mennyei koronáért való fáradozásunkban Szent István király égi közbenjárása!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Istenem! Szenvedésed és kereszthalálod szemlélése annak megvallására ösztönöz, hogy te vagy az Úr, az Atya engedelmes Fia, te vagy a Megváltóm. Halálod nem volt értelmetlen, hanem meghozta minden ember számára az üdvösséget. Haláloddal tökéletes módon megvalósult az Atya üdvözítő szándéka. Taníts engem a kereszthordozásra!

A gazdag ifjú távozása után Jézus így szólt tanítványaihoz: „Bizony, mondom nektek: A gazdag nehezen jut be a mennyek országába. Újra mondom nektek: Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutnia Isten országába.” Ennek hallatára a tanítványok igen megdöbbentek, és azt kérdezték: „Hát akkor ki üdvözülhet?” Jézus rájuk tekintett, és így szólt: „Embereknek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges.” Ekkor Péter megkérdezte: „Nézd, mi mindenünket elhagytuk, és követtünk téged. Mi lesz a jutalmunk?” Jézus így válaszolt: „Bizony, mondom nektek: ti, akik követtetek engem: a világ megújulásakor, amikor az Emberfia dicsőséges trónjára ül, együtt ültök majd vele tizenkét trónon, hogy ítélkezzetek Izrael tizenkét törzse felett. Sőt mindaz, aki elhagyja értem otthonát, testvéreit, nővéreit, atyját, anyját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap, és elnyeri majd az örök életet. Sokan lesznek az elsőkből utolsók, és az utolsókból elsők.” Mt 19,23-30

Elmélkedés

Miután a gazdag ifjú, aki Jézus követéséért nem volt képes vagyonáról lemondani, szomorúan távozott (lásd tegnapi evangélium), az Úr figyelmezteti tanítványait a gazdagság veszélyére. A vagyon és a pénz (és sok esetben nem a nagy vagyon, hanem egy kisebb is) válaszút elé állítja az embert. A történetben szereplő fiú, mivel fiatal volt, nem saját munkájával szerezhette nagy vagyonát, hanem bizonyára szüleitől kapta vagy örökölte azt. A családi vagyon vagy annak egy részének átadásával a szülei gondoskodtak arról, hogy a földi életben ne legyenek gondjai. Ez a jóléti helyzet később bilincsbe köti a fiút, aki észre sem veszi, hogy szabadságától fosztja meg a pénzben való bővelkedés, s ettől az erős béklyótól nem tud szabadulni még Jézus kedvéért sem. A vagyon, amit előnynek tartott, most valójában hátrányára válik, hiszen megakadályozza egy tökéletesebb élet megvalósításában.

Napjainkban is vannak olyan fiatalok, akiket szüleik hasonló helyzetbe hoznak. Sok szülő állandóan azt hajtogatja, hogy „a gyerekeimért dolgozok, és azt akarom, hogy mindenük meglegyen, ami nekem nem volt.” De miért nem gondolnak arra, hogy a vagyonban való bővelkedés elszakíthatja Istentől gyermeküket? Ha a szülők le is mondanak az örök életről, a gyermekeikkel ezt nincs joguk megtenni. Engedni kellene, hogy a fiatalok ne a pénztől függve, hanem szabadon választhassanak!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Jézus Krisztus! Hiszem, hogy te vagy az Isten Fia. Hozzád megyek, aki a kereszten életedet áldoztad minden emberért. Feltekintek szenvedő arcodra és a te áldozatodhoz szeretném kapcsolni életáldozatomat, hogy megértsem az istenfiúság titkát, és élő hittel tudjam megvallani, hogy te vagy az Isten Fia. Tégy engem tanúságtevővé, hogy hirdessem a világban: te vagy az Isten Fia, te vagy a Megváltó, egyedül benned van üdvösségünk!

Egy alkalommal Jézushoz járult egy gazdag ifjú, és megkérdezte: „Mester, mi jót kell tennem, hogy eljussak az örök életre?” Jézus így válaszolt neki: „Miért kérdezel engem a jóról? Csak egyedül Isten a jó. Ha pedig el akarsz jutni az életre, tartsd meg a parancsokat!” Az ifjú tovább kérdezte: „Melyeket?” Jézus felsorolta: „Ne ölj, ne paráználkodjál, ne lopj, hamisan ne tanúskodjál, atyádat és anyádat tiszteld, és szeresd felebarátodat úgy, mint önmagadat!” Az ifjú erre kijelentette: „Ezt mind megtartottam. Mit kell még tennem?” Jézus így felelt: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el mindenedet, és árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Azután jöjj, és kövess engem!” Ennek hallatára az ifjú szomorúan eltávozott, mert nagy vagyona volt. Mt 19,16-22

Elmélkedés

A gazdag ifjúhoz hasonlóan nekünk is Jézushoz érdemes fordulnunk a szívünk mélyéről feltörő kérdéssel: „Mester, mi jót kell tennem, hogy eljussak az örök életre?” Az ifjú jól tudta és nekünk is érdemes megfontolnunk és megértenünk azt az igazságot, hogy a jócselekedetek és életünk végső beteljesedése között szoros kapcsolat van. Az életünk folyamán végzett jócselekedetek érdemül szolgálnak számunkra, főként, ha testvéreinkben magának Jézusnak akarunk szolgálni, s mindent önzetlenül teszünk. Érdemes nekünk is Jézushoz fordulnunk, aki Szentlelke által megvilágosítja értelmünket és feltárja előttünk a jó és a rossz mélységeit, megadva a kegyelmi segítséget, hogy mindig a jót válasszuk az üdvösség felé törekedve.

Hiába a gazdag ifjú jó szándéka és hiába a törvények ismerete, mindez nem elegendő számára, hogy valóban a helyes utat válassza. Pedig meg volt rá a lehetősége. Indulhatott volna, de a szíve nem volt kész az útra, vagyona visszatartotta, s nem volt kész megszabadulni attól, lemondani arról, ami őt megakadályozta az Úr követésében.

Hiába adott számunkra a hit ismerete, hiába él bennünk helyes szándék a jó megtételére, mindez nem elegendő. Jézus azt szeretné, ha teljes szívünkkel hozzá ragaszkodnánk. Feltétlenül le kell mondanunk mindarról, ami fogva tartja szívünket. Krisztus követésére csak szabad szívvel lehet indulni.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Uram, Jézus! Adj türelmet és szelídséget a szülőknek és a tanároknak, hogy gyermekeiket és tanítványaikat intő szóval figyelmeztessék a helyes útra! Segíts engem, hogy igazi barátsággal, testvéri szeretettel közeledjek minden emberhez! Kellő tapintattal és jószándékkal figyelmeztessem embertársaimat hibáikra. Segíts, hogy ne feledkezzek el imádkozni értük, megtérésükért! Adj nekem alázatot, amikor mások figyelmeztetnek engem és adj erőt, hogy megváltozzak! Szüntess meg minden békétlenséget és viszálykodást közösségünkben, hogy testvéri szeretetben éljünk egymással!

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon. Keresztséggel kell megkereszteltetnem. Mennyire várom, hogy ez beteljesedjék! Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek, nem azt, hanem szakadást. Ezentúl, ha öten lesznek egy házban, megoszlanak egymás között: három kettő ellen, és kettő három ellen. Szembekerül apa a fiával és fiú az apjával, anya a lányával és lány az anyjával, anyós a menyével és meny az anyósával.” Lk 12,49-53

Elmélkedés

A krisztusi tűz

Jézus a következő kijelentést teszi a mai evangéliumban: „Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek, nem azt, hanem szakadást.” E szavak könnyen félreérthetők, s talán egyesek azt vélik, hogy az Úr békétlenséget akar teremteni az emberek között a földön. Ha összevetjük a kijelentést a Máté szerinti változattal (vö. Mt 10,34), illetve ha megnézzük az evangélium eredeti nyelvét, akkor talán így kellene fordítani Jézus szavait: „Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy erőszakkal békét teremtsek a földön? Mondom nektek, nem azt, hanem meghasonlást.” Jézus tanítása döntésre, állásfoglalásra készteti az embereket, s emiatt az emberek egymás ellen fordulhatnak.

Ez a fajta szembefordulás jól látható a világban és a kezdetektől fogva jelen van az egyházi közösségben is. Amikor Lukács megírja két művét, a keresztény közösség már megtapasztalja az üldözéseket. A külső veszély mellett a közösség belső gondjai is megjelennek, egyesekben alábbhagy a kezdeti buzgóság, a lelkesedés. Jézus tanításának felidézése hármas célt szolgál: egyrészt buzdítás, hogy a közösség tagjai tartsanak ki a hitben, másrészt megerősítés, hiszen az Úr előre beszélt arról, amit a közösség tagjai átélnek, harmadrészt pedig ígéret, hogy aki kitart a hitben, az üdvözülni fog.

Az Egyház története folyamán mindvégig megfigyelhető, hogy Jézus tanítása elkerülhetetlen módon szembeállítja egymással a jót és a rosszat, az igazságot és a hazugságot, az igazságosságot és az igazságtalanságot, a békét és az erőszakot, a Jézusban hívőket és a vele szembefordulókat. Jézus kijelentései akkor válnak drámaivá, amikor ezeket az értékeket, illetve hiányokat az egyik oldalon is és a másikon is emberek képviselik, hívők és nem hívők. A szavak összeütközése után következnek a cselekedetek.

A krisztusi tűz megtisztulást, megújulást hozhat az emberek számára. Erre a tűzre napjainkban nagy szüksége van a világnak és az Egyháznak. Igen, egyházi közösségünk is megújulásra szorul. A megújulást magamon érdemes kezdeni. Ha engem már megtisztított Krisztus tüze, akkor annak életet újító hatása tovább árad a közösség és annak tagjai felé.

A hitet, hitemet nem élhetem meg a világtól és az emberektől elszigetelten. Ennek nagyon egyszerűen az az oka, hogy a valódi hit cselekvésre ösztönöz, az embertársak felé gyakorolt jócselekedetekre. A másik oka pedig az, hogy a hit közösséget teremt. Közösséget Istennel és közösséget a felebaráttal. Az Egyház, mint közösség, azokat az embereket fogja össze, akiknek közös kincse a hit.

A hit életre váltása (tettekre váltása) nem azt jelenti, hogy cselekedeteink által akarjuk mindenáron kiharcolni magunknak az üdvösséget, hanem hogy Isten kegyelme a hit által gyümölcsöt hoz életünkben. Ezen a ponton érdemes tisztáznunk azt, hogy az Egyházhoz, mint Krisztus testéhez való tartozásunk nélkül nem hozhat gyümölcsöt hitünk, nem erősödhetünk a hitben, nem adhatjuk tovább meggyőződéssel a hitet és nem tehetünk hitelesen tanúságot hitünkről. Ha mindezeket mégis meg szeretnénk valósítani, hiszen nem is lehet más a célunk, mint ezek megvalósítása, akkor őriznünk kell a teljes közösséget az Egyházzal. Hitünknek tehát van egyéni és közösségi vonatkozása is, s ez utóbbi messze többet jelent, mint a hit együttes megvallását a közösségi istentisztelet, a szentmise alkalmával. Gyulladjon fel szívünkben az Egyház iránti szeretet tüze!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézusunk! Gyújtsd fel bennünk és minden ember szívében a szeretet tüzét! Szereteted tüze és fénye oszlassa el az aggodalmaskodás, a hitetlenség, a kételkedés, a békétlenség és a bűn sötétségét! Segíts, hogy megőrizzük és továbbadjuk másoknak is ezt a fényt! Segíts, hogy tovább sugározzuk a hit világosságát, a remény ki nem alvó lángját és a szeretet tüzét! Az általad megígért és elküldött Szentlélek tüze pünkösdkor átalakította és bátorsággal töltötte el az apostolokat. Alakíts át engem is! Tégy csodát velem is! Tégy engem is tüzes lelkűvé, hogy örömhíredet bátran hirdessem!

Azokban a napokban Mária útra kelt, és a hegyek közé, Júda egyik városába sietett. Belépett Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, szíve alatt megmozdult a magzat, és a Szentlélek betöltötte Erzsébetet. Hangos szóval így kiáltott: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse? De hogyan lehet az, hogy Uramnak anyja látogat el hozzám? Mert íme, amikor fülembe csendült köszöntésed szava, örvendezve felujjongott méhemben a magzat! Boldog, aki hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki!” Mária megszólalt: „Magasztalja lelkem az Urat, és szívem ujjong megváltó Istenemben! Mert tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát, lám, ezentúl boldognak hirdet engem minden nemzedék. Nagy dolgokat művelt velem a Hatalmas, szentséges az ő neve! Irgalma nemzedékről nemzedékre száll, mindazokra, akik félik őt. Nagyszerű dolgot tett karja ereje, széjjelszórta mind a gőgös szívűeket. Lesöpörte trónjukról a hatalmasokat, és felmagasztalta az alázatosakat. Az éhezőket elhalmozta minden jóval, de a gazdagokat elküldte üres kézzel. Felkarolta gyermekét, Izraelt, megemlékezve irgalmasságáról, amint atyáinknak megígérte: Ábrahámnak és utódainak mindörökre!” Mária ott maradt még körülbelül három hónapig, azután visszatért az otthonába. Lk 1,39-56

Elmélkedés

Felvétetett a mennyei dicsőségbe

Ma, Nagyboldogasszony napján Jézus édesanyjának, Máriának a mennybevételét ünnepeljük. Nem mennybemenetelről beszélünk itt, mint Jézus esetében, hiszen Mária nem a maga erejéből távozott a földi életből a mennybe, hanem a mindenható Isten vette fel őt a mennyországba. Ezt a fogalmi megkülönböztetést használja XII. Piusz pápa az 1950. november 1-jén írt, A legbőkezűbb Isten (Munificentissimus Deus) kezdetű apostoli rendelkezésében, amelyben a következőképpen szól a hittétel: „A szeplőtelen, mindenkor szűz Istenanya Mária, földi életpályája befejezése után testével, lelkével felvétetett a mennyei dicsőségbe.” Mária tehát a Mindenható Istennek köszönheti megdicsőülését. A hittétel másik érdekessége, hogy nem kívánja eldönteni azt az évszázadok óta nyitott kérdést, hogy vajon Mária meghalt-e vagy halál nélkül, más módon jutott fel a mennybe, ezért inkább „a földi életpályája befejezése után” kifejezést használja. Nem tudhatjuk ugyanis biztosan, hogy miként fejeződött be Jézus édesanyjának földi élete, hiszen erről az evangéliumok nem számolnak be. Azt azonban biztosan állíthatjuk, hogy élete a mennyországban teljesedett be.

XII. Piusz pápa abban a reményben hirdette ki Mária mennybevételének hitigazságát, hogy Mária élete és megdicsőülése erőt ad az embereknek életútjukon, megismerik az emberi élet igazi értékét s azt az isteni szándékot, amely az ember testét és lelkét egyaránt meg akarja dicsőíteni. A feltámadás ugyanis nem csupán a lelkünkre vonatkozik, hanem a testünkre is. Miként Jézusnak feltámadt a teste, s ahogyan Mária testestül-lelkestül a mennybe jutott, ugyanúgy a mi testünk is fel fog támadni az örök életre.

Mivel a Szentírásban nem találunk olyan részt, amelyben Mária életének végéről lenne szó, ezért a szentmise evangéliuma nem is szólhat erről. Az ünnepi evangéliumban Mária Erzsébetnél tett látogatásáról hallottunk. Két leendő édesanya találkozik. Erzsébet magasztos szavakkal köszönti Máriát, s köszöntéséből megtudjuk, hogy felismeri az őt meglátogató személyben a Megváltó édesanyját. Ezt követően Mária mond magasztaló imát, amelynek első részében egészen személyes hangon köszöni meg, hogy gyermeke születik, majd pedig mintegy az egész emberiség nevében mond hálát Isten üdvözítő tetteiért, amelyek közül a legfontosabb egyértelműen Isten Fiának, Jézusnak a világrajövetele.

Mária imájában érdemes odafigyelnünk az isteni irgalmasságra, amely kétszer is szerepel. „Irgalma nemzedékről nemzedékre száll, mindazokra, akik félik őt” – mondja Mária, majd pedig: „Felkarolta gyermekét, Izraelt, megemlékezve irgalmasságáról.” Máriának nincs szüksége az isteni irgalomra, mint megbocsátásra, hiszen ő Isten kegyelmének köszönhetően mentes volt a bűnöktől, nekünk azonban igenis szükségünk van az Isten megbocsátó irgalmára. Mária imája tehát azt a vigasztalást nyújtja nekünk, akik néha vagy talán sokszor is a bűn útjára tévedünk, hogy mindig számíthatunk Isten irgalmára. Irgalmasság nélkül, Isten megbocsátása nélkül aligha nyerhetnénk el az üdvösséget.

Isten nem a hatalmasokat vagy a gazdagokat veszi pártfogásába, hanem az alázatosakat és a szegényeket. Jézus nem ígért senkinek, sem édesanyjának, sem tanítványainak, de nekünk sem kényelmes életet. De azt megígérte, hogy a mennybe juthatunk, ha alázatosan tudjuk kérni Isten irgalmát és a nehézségek ellenére is kitartunk mellette. Mutasson nekünk utat és segítsen minket a mennybe felvett Szűzanya, hogy élethivatásunkat teljesítve mi is a mennyország dicsőségébe jussunk!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Azzal a szándékkal tekintünk édesanyádra, Szűz Máriára, hogy életében szemügyre vegyük mindazokat a lelki értékeket és kincseket, amelyek alkalmassá tették őt arra, hogy sikeresen megérkezzen abba a mennyei dicsőségbe, amelyet Isten minden ember számára készít s amely nekünk is a legfőbb célunk. Mária egész életét Isten szolgálatába állította és azt tette, amit saját hivatásaként megismert. Add, hogy mi is keressük, megtaláljuk, és mindig teljesítsük Istentől kapott földi hivatásunkat! Ugyanakkor mindannyian arra kaptunk meghívást tőled, hogy eljussunk a mennybe, az örök életre. Segítsen minket a mennyország felé édesanyádnak és a mi égi édesanyánknak pártfogása!

A tanítványok egyszer ezzel a kérdéssel fordultak Jézushoz: „Mit gondolsz, ki a legnagyobb a mennyek országában?” Erre Jézus odahívott egy gyermeket, közéjük állította, és így szólt: „Bizony, mondom nektek: ha meg nem változtok, és nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát olyan kicsinnyé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában. Aki pedig befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, az engem fogad be. Vigyázzatok, meg ne vessetek egyet sem e kicsinyek közül! Mondom nektek: Angyalaik az égben szüntelenül látják mennyei Atyám arcát. Mit gondoltok? Ha valakinek száz juha van, s egy elkóborol közülük, nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyoldalon, és nem megy-e, hogy megkeresse az eltévedtet? Ha aztán szerencsésen megtalálja, bizony, mondom nektek: Jobban örül annak, mint az el nem tévedt kilencvenkilencnek. Éppen így mennyei Atyátok sem akarja, hogy csak egy is elvesszen e kicsinyek közül.” Mt 18,1-5. 10. 12-14

Elmélkedés

A gyerekek egyik legkedvesebb bibliai elbeszélése a kis Sámuel története. Megható, amikor hallotta az Úr hívó szavát, de még nem ismerte fel, hogy ki szólítja. Gyermekként egy felnőttől kért tanácsot, hogy mit tegyen, ha ismét hívja őt az ismeretlen hang. Isten még egy gyermeket is megszólíthat, neki is szerepet adhat az üdvtörténetben. Szeretettel fordul a gyermekekhez, akiket a felnőttek sokszor lenéznek, lekezelnek. Gyermekek iránti szeretete akkor érte el tetőpontját, amikor gyermekként született e világra. Ő felnőttként is a gyermekek barátja maradt, figyelemmel, szeretettel fordult feléjük.

Sőt, a gyermekek engedelmességét és alázatosságát példaként állítja tanítványai elé, akik arról kérdezik őt, hogy ki a legnagyobb a mennyek országában. A gyermeki lelkület azért lehet példa, mert a mennybe jutás esetében nem uralkodási vágyból eredő nagyságról van szó, hanem a lelki nagyságról.

Ezt követően Jézus az elveszett bárányról és az azt kereső és hazavivő pásztorról szóló hasonlattal rávilágít arra, hogy a mennybe jutás nem csupán az ember vágya, hanem a mennyei Atyáé is. Isten minden ember üdvösségét szeretné. Utánunk jön, ha bűneink miatt eltávolodunk tőle, és megkeres minket.

Mennyire tudtam megőrizni az istengyermekség lelkületét, amelyben részesültem keresztelésemkor? Mennyire vágyom arra, hogy mindig mennyei Atyám közelében legyek?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te azt kéred tőlünk, hogy a szeretet gyakorlásában ne álljunk meg jóakaratú felebarátainknál, hanem még az ellenfeleinket, a rosszakaróinkat is szeressük, mindazokat, akik ellenségesen viselkednek velünk vagy bántalmaznak minket. Ez annak a jele, hogy az emberi könyörtelenség helyett az Atyától tanult irgalmasság győzhessen bennünk. Egyedül a szeretetből fakadó megbocsátás következetes gyakorlása képes legyőzni a rosszindulatot. Taníts minket, Urunk, az őszinte, szívből jövő megbocsátásra!

Galileai útjuk során Jézus ezt mondta tanítványainak: „Az Emberfiát az emberek kezébe fogják adni. Megölik őt, de harmadnapra feltámad.” Erre a tanítványok igen elszomorodtak. Amikor Kafarnaumba érkeztek, az adószedők Péterhez fordultak, és megkérdezték: „A ti Mesteretek nem fizet templomadót?” – „De igen” – felelte. Amikor belépett a házba, Jézus megelőzte őt kérdésével: „Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kitől szednek vámot vagy adót, fiaiktól vagy az idegenektől?” „Az idegenektől” – felelte Péter. Erre Jézus így szólt: „A fiak tehát mentesek. De hogy meg ne botránkoztassuk őket, menj ki a tóra, vess horgot, és az első halat, amelyik ráakad, húzd ki! Nyisd ki a száját: találsz benne egy pénzdarabot. Vedd ki és add oda nekik értem és érted!” Mt 17,22-27

Elmélkedés

Amikor Jézus első alkalommal jövendölte meg tanítványainak a rá váró szenvedést (vö. Mt 16,21-23), kijelentése Péter apostol tiltakozását váltotta ki, aki ezt mondta: „Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” (Mt 16,22).

Szenvedésének és halálának második megjövendölésekor, amit a mai evangéliumban olvasunk, ezt mondja Jézus: „Az Emberfiát az emberek kezébe fogják adni. Megölik őt, de harmadnapra feltámad” (Mt 17,22). Szavai hallatára elszomorodtak tanítványai, mert nem értik, hogy akkor miként fog megvalósulni Krisztus uralma.

Valamivel később Jézus harmadszor is beszél nekik a reá váró sorsról, haláláról és feltámadásáról (vö. Mt 20,17-19), de sors helyett helyesebb volna inkább az Atya tervének, üdvözítő szándékának megvalósulásáról beszélnünk. Ekkor ismét az apostolok értetlenségével találkozunk, akik arról kezdenek el maguk között vitatkozni, hogy ki ülhessen majd Jézus dicsőséges trónja mellett, amikor uralma megvalósul. Mindhárom alkalommal azt látjuk, hogy az apostolok értetlenül fogadják mindazt, amiről Mesterük beszél. Nem értik meg, hogy miként egyeztethető össze a szenvedés és a halál Jézus messiási dicsőségével, ekkor ugyanis még nem tudják, hogy mit jelent a feltámadás.

Jézus feltámadásban megmutatkozó dicsősége hitünk lényeges eleme. Ha hiszünk Jézus szenvedésének értelmében és hiszünk megváltó halálában, akkor higgyünk üdvösségszerző feltámadásában is!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Feltámadt Urunk, Jézus Krisztus! A te feltámasztásod a halálból a mennyei Atya cselekedete. Ő ajándékozott neked új életet. Még a halál, önként és engedelmességből vállalt kereszthalálod sem szakíthatott el téged Atyádtól. A kereszten átélted a tőle való elszakítottságot, feltámadásod pillanatában pedig átélted, hogy újra együtt vagy az Atyával. Hisszük, hogy az Atyának hatalma van ahhoz, hogy minket is feltámasszon majd a halálból, mert azt szeretné, hogy örökké vele éljünk. Tégy minket a feltámadás tanújává és hirdetőjévé!

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz: „Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen. Hasonlítsatok az olyan emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál. Bizony mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, körüljár és felszolgál nekik. És ha a második vagy a harmadik őrváltáskor érkezve is így találja őket, boldogok azok a szolgák. Gondoljátok meg: ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni házába. Éberen várjátok tehát az Emberfiát, mert eljön abban az órában, amikor nem is gondoljátok.” Lk 12,35-40

Elmélkedés

Legyetek éberek!

Jézus példabeszédet mond a virrasztó szolgákról, akik arra várnak, hogy uruk megérkezzen. „Csípőtök legyen felövezve, kezetekben pedig égő gyertya legyen” – olvassuk szavait a mai evangéliumban. Az első kép, a felövezett csípővel való várakozás az Egyiptomból való szabadulás eseményét idézi fel, amikor a kivonulás előtti éjszaka felövezve, útra készen kellett várakozniuk a zsidóknak. Nem kényelmesen asztalhoz ülve, hanem indulásra készen fogyasztották el a húsvéti bárányt és ételeket. A másik kép, az égő gyertya szintén a készenlétre utal. A hazatérő urat nem sötétbe borult ház fogadja, amelyben már mindenki alszik, hanem ébren várják jövetelét a szolgák. Az aludni szándékozó ember még jóval az elalvás előtt eloltja lámpáját. Aki viszont ébren akar maradni, ébred akarja várni a hazatérő urat, az égve hagyja lámpáját, gyertyáját. A szolgáknak szüntelenül készen kell állniuk, mert nem tudják előre, mikor fog megérkezni az úr, aki a hűségesen várakozókat megjutalmazza. Az áldozat a szolgák részéről valóban nagy, de a jutalom is nagy mértékű, olyan amire nem is számítanak. A példázat arra emlékeztet minket, hogy az Emberfia végső eljövetele váratlanul és meglepetésszerűen fog bekövetkezni. A példázatban említett szerepcsere, azaz hogy az úr szolgálja ki az ő szolgáit a földi viszonyok között elképzelhetetlen, de nem is erre vonatkozik, hanem az Emberfiára, Jézus Krisztusra, aki földi élete során sokféle módon példát adott arra, hogy nem uralkodni, hanem szolgálni akar.

Jézus jelképes beszéde jól szemlélteti, hogy a lelki éberségről, várakozásról és készületről van szó. A hit, a remény és a szeretet a mi lelkünk égő mécsei, amelynek lángját őriznünk kell.

Az állandó várakozás állapotában élünk. Nem láthatjuk még színről színre Istent, hanem várjuk a vele való találkozást. Oktalanság volna részünkről, ha azt gondolnánk, hogy nem kell vele találkoznunk, és nem kell számot adnunk neki életünkről. Érdemes készülnünk a találkozásra, mert a számadás nem marad el. Ha jócselekedeteinkkel segítünk embertársainknak és megdicsőítjük Istent, akkor jutalomra, örök üdvösségre számíthatunk. Talán jobban megértjük az éber várakozás fontosságát, ha felidézzük Jézus szenvedésének kezdetét, azt az órát, amikor nagycsütörtök este kimegy apostolaival az Olajfák hegyére, hogy közösen virrasszanak és imádkozzanak. Miközben Jézus imádkozik és vérrel verítékezésével elkezdődik szenvedése, az apostolok elalszanak. Nem tudnak Jézussal együtt virrasztani. Az Úr többször is odamegy hozzájuk, felébreszti őket, s kéri, hogy virrasszanak vele, de ők újra és újra elalszanak. Jézus viszont nem hunyja álomra szemét, hanem imádkozik, egészen addig, amíg meg nem érkeznek a katonák, akiket elfogására küldtek. Jézus virrasztását érdemes összehasonlítanunk a mi készenlétünkkel. Vajon tudunk-e vele együtt imádkozni? Vagy inkább elalszunk az apostolokkal? Jézus számára ebben az órában a virrasztás az Atyára való odafigyelést jelentette és a neki való engedelmességet. „Ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tiéd” (Lk 22,42) – mondja Jézus a mennyei Atyának. Ebből könnyen levonhatjuk a tanulságot: a lelki éberség és készület a mi számunkra is az Istenre való figyelést jelenti. Az ő akaratát akarom megismerni, és annak akarok engedelmeskedni.

Jézus egy örömteli eseményt, egy menyegzőt, egy lakodalmat említ a mai evangéliumban. Várakozásunkat jellemezze az öröm! Az öröm, amely tudja, hogy kire vár, s amely mindig bízik abban, hogy hamarosan elérkezik a találkozás pillanata.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Nagylelkűségedet csodáljuk az Oltáriszentségben, amelyben titokzatos módon jelen vagy és magadat adod nekünk. Mély hálát érzünk irántad, hiszen te egészen egyszerű módon, megtört kenyérben adod magadat nekünk. Egyszerű módon adsz lehetőséget arra, hogy veled egyesüljünk. Irántad való szeretetünk jeleként veszünk téged magunkhoz. Hisszük, hogy valóságosan és maradandó módon jelen vagy az Oltáriszentségben. Hisszük, hogy a szentáldozás átváltoztató találkozás: a te szent testeddé átváltozott kenyér átváltoztat, átalakít minket. Azért járulunk szentáldozáshoz, hogy magunk is Krisztus testévé váljunk. Változtass, alakíts át minket, hogy áldozattá váljunk és neked ajánljuk életünket!

Jézus így tanított az utolsó vacsorán: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben! Ha megtartjátok parancsaimat, megmaradtok szeretetemben, ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök ezzel teljes legyen. Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket! Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint annak, aki életét adja barátaiért. Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek. Nem mondalak titeket többé szolgának, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert mindazt, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket; és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt hozzatok: maradandó gyümölcsöt. Bármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Azt parancsolom nektek, hogy szeressétek egymást!” Jn 15,9-17

Elmélkedés

Az emberi kapcsolatok egyik legszebb formája a barátság. Talán az önzetlenség és a személyes érdekek háttérbe szorítása miatt értékes számunkra az igazi barát. A barátságban megmutatkozik továbbá a bizalom és a hűség, amelyek hosszú távra megalapozzák két személy ilyen kapcsolatát. Mindezek olyan pozitív tulajdonságok, amelyek nem csupán két ember, két barát kapcsolatára jellemzőek, hanem Isten és az ember kapcsolatára is. Jézus ezért nevezi barátainak a tanítványait, s mindazokat, akik a szeretet parancsa szerint élnek. Szavai nekünk is szólnak: „Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek.” E kijelentést valójában felszólításként is értelmezhetjük: Legyünk Jézus barátai! Tegyük meg, amit kér tőlünk! Éljünk parancsa, a szeretet törvénye szerint!

Nagyon figyelemreméltó, hogy az Úr nem csak apostolaira, tanítványaira és követőire tekint barátként, hanem a bűnösökre is. Többször hangsúlyozta, hogy küldetése hozzájuk is szól, nekik is hirdeti az örömhírt, a bűnök bocsánatát. Tehát minden embert barátjának tekint, jókat és rosszakat egyaránt. Saját küldetéséről ezt mondja: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint annak, aki életét adja barátaiért.” Ő mindenkinek a Megváltója, mindenkiért meghalt a kereszten, halálakor igazolódott be szavainak igazsága és jelentősége.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! A dicsőség fényében állsz előttünk, s feltárod isteni dicsőségedet. Nem kellett neked a világ mulandó dicsősége és határozottan visszautasítottad a sátán által kínált hamis dicsőséget. A reád váró dicsőség látványa megerősít bennünket a hitben, erőt ad a mindennapi kereszthordozáshoz és reményt ad számunkra, hogy feltámadunk az örök életre. Ne engedd, hogy belefeledkezzünk evilági teendőinkbe és mulandó dolgok után vágyakozzunk! Segíts minket, hogy észrevegyük az örök értékeket és mindig szemünk előtt tartsuk végső célunkat, az üdvösséget!

Egy alkalommal Jézus így szólt tanítványaihoz: Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen! Mert mindaz, aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; és aki énérettem elveszíti életét, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárt szenved? Mit is adhatna az ember cserébe saját lelkéért? Az Emberfia pedig el fog jönni Atyjának dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek tettei szerint. Bizony, mondom nektek: Az itt állók közül néhányan nem halnak meg, amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön országában. Mt 16,24-28

Elmélkedés

Miután Jézus előre megjövendölte szenvedését és halálát, Máté evangélista összegyűjti azokat a mondásokat, amelyekben a mi Urunk arra tanít, hogy tanítványainak is ugyanaz a sorsa, mint az övé. Mondanivalóját a következő kijelentés nagyon találóan foglalja össze: „Ha valaki követni akar engem, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen!” A tanítványi élet három mozzanata fogalmazódik meg ebben a mondatban.

Elsőként az, hogy ha valaki Krisztus tanítványa akar lenni, az bizonyos szakítást jelent korábbi életével, életmódjával. Megtagadni önmagunkat azt jelenti, hogy háttérbe szorítjuk saját elképzeléseinket, hogy egyre jobban tudjunk azonosulni Isten akaratával. Megtagadni önmagunkat azt jelenti, hogy bűnös vágyainknak határt szabunk és minden erőnkkel törekszünk az életszentségre. Megtagadni magunkat azt jelenti, hogy Krisztus növekszik bennünk.

A második elem a kereszthordozás. Jézus nem titkolja, hogy követése nem könnyű, de vállalni kell a nehézségeket, a szenvedéseket, s ő segíteni fog nekünk a kereszthordozásban.

Harmadszor pedig a követés parancsa hangzik el. Így is mondhatnánk: Élj krisztusi módon! Keresd mindig Isten akaratát és engedelmeskedj az Atyának! Szolgáld Istent és segítsd embertársaidat! Sugározd szüntelenül a szeretetet!

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Minden alkalommal, amikor a szentmisében felidézzük az utolsó vacsora eseményét és minden alkalommal, valahányszor a te keresztedre emeljük tekintetünket, a te szüntelenül megújuló és megnyilvánuló isteni szeretetedre gondolunk. Ez segítsen minket a szeretetben való állandó megújulásban! A te szereteted jele az a kenyér, amelyben önmagadat adod nekünk. A te jelenléted teszi különlegessé e kenyerünket, amely szándékod és rendelésed szerint mindennapi lelki táplálékunk. Segíts minket, hogy szeretetedet továbbsugározzuk környezetünkre és a te minden ember felé megnyilvánuló szereteted igaz tanúi legyünk!

Abban az időben: Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: Kinek tartják az emberek az Emberfiát? Ezt válaszolták: Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának. Ő tovább kérdezte őket: Hát ti, kinek tartotok engem? Simon Péter válaszolt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia. Erre Jézus azt mondta neki: Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is. Akkor lelkére kötötte a tanítványoknak, el ne mondják senkinek, hogy ő a Messiás. Ettől kezdve Jézus többször felhívta tanítványai figyelmét arra, hogy neki Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól; megölik, de a harmadik napon feltámad a halálból. Erre Péter félrevonta őt, és óva intette: Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled! Mire ő Péterhez fordult: Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem az Isten ügyére van gondod, hanem az emberekére! Mt 16,13-23

Elmélkedés

Jézus megjövendöli szenvedését és saját haláláról beszél tanítványainak, ami Jeruzsálemben vár rá. Ez az első alkalom amikor erről beszél nekik, majd a későbbiekben még kétszer kerül elő a téma. A Mesterre váró szenvedések hallatán Péter apostol, aki ezt megelőzően vallotta meg hitét Jézus iránt, most így fejezi ki nemtetszését: „Isten ments, Uram! Ez nem történhet veled!” Ne csodálkozzunk szavain, még akkor sem, ha azok emberi gondolkodásáról tanúskodnak, illetve arról, hogy nem ismeri, nem érti, nem fogadja el Isten szándékát. Az Úr szenvedésének és halálának ténye, valamint az emberi szenvedések látványa napjainkban is, mint minden korban megosztja az embereket. Egyesek kitartanak Jézus mellett hűségben, továbbra is hitvalló és tanúságtevő módon élnek, míg mások elfordulnak tőle, mert talán nem kívánják elfogadni életükben a szenvedést. A betegség, a szenvedés valóban próbatételt jelent az ember számára, a hit, az Isten iránti bizalom próbatételét.

Nem könnyű elfogadni Isten szándékait akkor, amikor az értelmetlennek tűnik számunkra. Márpedig a szenvedést sokan tartják értelmetlennek. Krisztus szenvedése azt mutatja, hogy mégis lehet értékes. Az ő szenvedése és halála a megváltást hozta meg számunkra. Ehhez hasonlóan a szenvedések türelmes hordozása és azok felajánlása érdemszerző lehet számunkra. Ha Krisztussal szenvedünk, dicsőségének is részesei leszünk.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus Krisztus! Te azt ajánlod tanítványaidnak és minden követődnek, hogy az Istenben való gazdagodásra törekedjenek. Ugyanezt tanítod nekünk is. Elismerjük, hogy hiába van rengeteg pénzünk, valójában végtelenül szegények vagyunk, ha a lelki értékeket semminek tekintjük. Hiába gondoljuk magunkat gazdagnak, ha közben nincs szükségünk rád. Hiába gyűjtögetjük és nézegetjük földi kincseinket és javainkat, mert a gazdagság elvakít minket, és nem látjuk meg a szükséget szenvedő embereket. Segíts minket, Urunk, hogy ne az anyagi javakban, hanem az isteni gondviselésben bízzunk! Segíts minket a lelki kincsek gyűjtésében, a jócselekedetek gyakorlásában!

Abban az időben: Jézus kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Míg imádkozott, arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott. S íme, két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie. Pétert és társait elnyomta az álom. Amikor fölébredtek, látták dicsőségét és a mellette álló két férfit. Azok már épp menni készültek. Péter akkor így szólt Jézushoz: „Mester, jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Nem tudta ugyanis, hogy mit mondjon. Közben felhő támadt, és beborította őket. A felhőben félelem szállta meg őket. A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok”. Miközben a szózat hangzott, Jézus ismét egyedül volt. Ők pedig hallgattak, és senkinek sem árultak el semmit abból, amit láttak. Lk 9,28b-36

Elmélkedés

Urunk színeváltozásának eseményét olvassuk az evangéliumban. Nem lehet Jézus minden tanítványa tanúja ennek a különleges eseménynek, de még az apostolok sem mindannyian. Csupán a három kiválasztott apostol, Péter, Jakab és János megy fel Jézussal a hegyre. A színeváltozást jelképes szavakkal írja le az evangélista: Jézus „arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény.” Azt jelzik a kifejezések, hogy Jézus feltárja előttük istenségének titkát, megmutatja számukra legalább egy kis időre isteni dicsőségét. Az isteni dicsőségben ragyogó Krisztussal az ő feltámadása után fognak majd találkozni újra a kiválasztottak, de addig hallgatniuk kell látomásszerű élményükről.

A leírás több eleme is azt jelzi, hogy isteni kinyilatkoztatásról van szó. A színeváltozás egy hegyen történt. A hegy mindig Isten jelenlétének a helye, ahol megmutatja, feltárja magát az embereknek, gondoljunk csak arra, hogy a szövetségkötéskor Isten a Sínai-hegyen adta törvényeit Mózesnek, illetve a választott népnek. A felhő szintén Isten jelenlétét jelzi, hiszen a bibliai hagyományban többször is előfordul, hogy Isten felhőből szól az ő szolgáinak, amely felhő elrejti őt. A színeváltozáskor elhangzó mennyei hang megismétli, ami Jézus megkeresztelkedésekor is elhangzik: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok.”

Az esemény üzenetét így foglalhatjuk össze: Ha Jézusra hallgatva készek vagyunk felvenni és hordozni életünk keresztjét, akkor dicsőségében is részesedni fogunk a feltámadás által.

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, irgalmas Atyánk! Hisszük, hogy a szeretet erősebb a bűnnél. A tőled tanult szeretet vezet bennünket a törekvésben, hogy békében éljünk veled, a mi Atyánkkal és embertársainkkal. Irgalmas jóságod és megbocsátó szereteted legyen példa számunkra, hogy mindig készek legyünk szeretetből, tiszta szívvel megbocsátani. Taníts minket igazi nagylelkűségre!

Amikor (a kenyérszaporítás után) mindnyájan ettek és jóllaktak, Jézus mindjárt megparancsolta tanítványainak, hogy szálljanak csónakba, menjenek át előtte a túlsó partra, miközben ő elbocsátja a tömeget. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, és ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Amikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!” Akkor átkeltek a tavon, és Genezáret földjénél értek partot. Annak a helynek a lakói felismerték Jézust, hírét vitték az egész környéken. Eléje hoztak minden beteget, és kérték, hogy legalább ruhája szegélyét érinthessék. És akik csak hozzáértek, mind meggyógyultak. Mt 14,22-36

Elmélkedés

A mai evangéliumi történet egy csodát ír le. Mialatt Jézus egyedül imádkozik, az apostolok elindulnak, hogy átkeljenek a tó túlsó partjára. Az erős hullámzással küzdve egyszer csak észreveszik, hogy Mesterük a vízen járva közeledik feléjük. A vihar lecsendesítésének történetéből (vö. Mk 4,35-41) tudjuk, hogy a víz sokszor azokat a gonosz erőket jelképezi, amelyek az ember életére törnek. Jézus nem engedi, hogy az emberen eluralkodjék a félelem vagy legyőzze a halál. Azért tudja életünket megmenteni, mert uralkodni tud a természet erőin és a gonosz lelkek felett. Ezt jelképezi az, hogy a víz tetején képes járni.

Figyeljünk az emberi viselkedés változásaira a történetben! Nagy az ellentét a Jézust megpillantó tanítványok félelme és aközött, hogy kiszállva a csónakból az Úr előtt leborulva hitvallást tesznek. Péter magatartásában szintén észrevehető a fordulat, de ellentétes irányban. Kezdetben rendkívüli bátorsága és lobbanékony szeretete jeleként képes a vízen járni, de később süllyedni kezd, mert a kicsinyhitűség felülkerekedik rajta.

A hit és a kételkedés, a remény és a reményvesztettség, a szeretet erőssége és gyengesége állandóan váltakozik bennünk. Biztonságot jelent számunkra, ha az Egyház közösségéhez tartozunk. Amikor az Egyház hajójából kilépünk az ismeretlen és bizonytalan világba, rögtön sebezhetőkké válunk. Törekszem-e a biztonságra? Erősödik-e hitem?

(c) Horváth István Sándor

Imádság

Urunk, Jézus! A te nevedben gyűlünk össze vasárnaponként a templomban, hogy szavadat hallgassuk és részesedjünk áldozatodban. Mindkettő kincs és forrás számunkra. Együtt keressük az Isten országát és közösen építjük azt. Örömhíred alakítson minket élő közösséggé, amely hirdeti tanításodat. Örömhíred minden emberhez szól, ezért nem csupán annak befogadására törekszünk, hanem annak továbbadására is. Adj nekünk buzgóságot, hogy országod lelkes munkásai legyünk! Az üdvösséget Isten kegyelméből és irgalmából nyerjük el, de tudjuk, hogy nekünk is tennünk kell érte. Nevelj minket az engedelmességre és a szeretet gyakorlására!